A HELYEK SZELLEME

A legtalálóbb jelző, ami Tenk László képeiről gon­dolkodás nélkül jut eszébe az embernek: vérbeli piktor. De ha egy hétig gondolkodna rajta, akkor sem festőmű­vésznek, hanem piktornak mondaná, ahogyan mester­korukban szokták a fiatalabbról egymás között ezt megje­gyezni, mármint az olyanról, aki „úgy tud bánni a színekkel, mint az olasz a hangjával.” Mégsem az illik reá, hogy „nagyszeru kolorista”, vagy „rendkívül ízes” festő, mert a színeinek belsejében és ecsete járásában rejlik valamiféle meghatározhatatlan kedélyi színezet, a hozzászólás inti­mitása, ami kihívja belőled, a szemlélőből, a saját múltad­nak bizonyos emlékképeit váratlan illattársítást, örökre el­tűntnek vélt pillanatok titkát, ám ezek éppen csak megérin­tenek, mint átsuhanó álomképek elalvás előtt. Olykor ugyanezek a benyomások a deja-vu-nek, az egyszer már látni vélt dolgokkal való félszeg szembesülésnek a nyomát hagyják meg benned.

Ennek a piktúrának ezt a sejtelmes többletét egy igen érdekes festői akcentus, tartalmi és formai aritmia is színezi, éspedig az, hogy Tenk László minden képébe bele­cseppen valami váratlanság, egy-egy motívum megbillen­tése, furcsa látószögbe-ejtése, valami nyugtalanító talány­szerűség, egy látszólag üresen lebegő felületen a fény­pászta megtörése… És mindebben csupán csipetnyi a sza­bálytalanság, mint kedvesed arcán, mozdulatában, hangja színében az a bizonyos „csak neked” termett semmiség, ami arra való, a festmény esetében is, hogy a tökély unalma fölé ne kerekedjék a részlet érdekességén, vagyis azon, ami fűszerízével az egészet járja át.

De mi van akkor, ha maga a természeti látvány pro­dukálja a hibátlan, a valószínűtien szépség tökélyét, amikor például egy-egy bíboralkony láttán az élvezve-sétálgató polgár óhatatlanul kimondja szokott, de amúgy helytálló gondolatát: „Ha ezt most így festené meg valaki, az maga lenne a tökéletes giccs!” Nos, ha az a valaki nem éppen Tenk László lenne, aki a szépet kedvelő, de a giccs alattomosabb veszélyeit nem ismerő laikust éppen azzal riogatja, hogy pontosan ott és akkor cseppenti bele a színek édesébe a fanyar ízt, ahol ez a legváratlanabb. És ehhez az ízhez társul aztán szinte óvatlanul az a sajdulás, az az olthatatlan sóvárgás valami után, ami nem lehet a miénk, ami olyan mintha az idő, létünk a legkönyörtelenebb lidérclángja, elvenné tőlünk azt is, amit pedig nem is akartunk igazán birtokolni.. .

Ezért kell Tenknek, a nevünkben is, üstökön ragad­nia a világ legárvább korhadt palánkját ugyanúgy, mint egy pompázó mediterrán növényt, hogy megmentse romolha­tatlanságuk képi varázsát, mit évtizedek óta változatlan festői kedvvel igyekszik felderíteni. Sajnos azonban ezek a Tenk-i sejtések és sejttetések nem maradnak meg mindig a költői teljesülhetetlenség inspiráló keretei között, hanem kilépnek némely művének baljós, ómenszerű közegébe, s ott várakoznak véletlen, vagy szándékos ottfelejtettségük lejártáig, mint a tizenkét éve festett TÖRÖTT TÜKÖR ÖNARCKÉP című, amelynek az egyik katalógusbeli kom­mentárjában többek között így tűnődik ugyancsak e sorok írója: „a festő a még ép tükörben megkezdett önarcképen bennhagyta, majd bele is komponálta az üveglap csorbult ferdeségét, amitől a jelenet valami baljós, babonás han­gulati aláfestést kap, olyat mintha ez a nagyhirtelen képbe toppanó figura /a festő/ a maga robusztus testi valóságá­ban jelenéssé válnék. A festmény. .. a láthatónak és a lát­hatatlannak, a képzeltnek és a valódinak, a tudhatónak és a sejthetőnek ezt a vibráló kettősségét a gondolati és érzületi absztrahálás egyik Tenk-i sajátosságaként mutatja ki.”

Soha ádázabbul nem válhatott eggyé és valósággá „a tudhatónak és a sejthetőnek ez a vibráló kettőssége”, mint Tenk László hirtelen tragikusra forduló, agyvérzés okozta sorsában. Ezen a festményen a megdermedt néma döbbenet ül ki a művész arcára valamiféle ismeretlen és iszonyatos képtelenség felett, aminek magyarázatául a babonabeli tükörhasadás vészjelző epizódját a festő maga sem találta elegendőnek, és utóbb sem töprengett rajta, egyszerűen félretette a képet. Aztán két év előtt meglátta a kép erejét és szuggesztivitását, így ráállott annak kiállítási szerepeltetésébe, de úgy tekintett rá, kicsit oldalvást, mint akitől tartani kell…

Pedig akkor még nem sejthette, hogy a képzőmű­vészet jövendölő víziói között kulcsfontosságú az ő lélek­tani és biológiai intuíciója, s hogy annak a betegség lefolyá­sát és borzalmainak átélését illetően milyen rendkívüli je­lentősége lehet az agykutatás jelenlegi, felgyorsult fejlődé­sében is. De azt sem tudhatta, hogy az, akit már félig magá­énak tudott a halál az a tudománynál többet tud a lélek ere­jéről, annak hatósugaráról és a testen túli távlatairól , – ki­váltképp, ha művész, és abból is az a fajta, aki szabadon lépi át az anyag és az anyagtalan közötti határokat alko­tásainak szellemében.

Gondoljunk bele akárcsak néhány percre, mit érezhetett a művész annak észlelésekor, ahogyan az immár feltartóztathatatlanul megbénuló fél oldala szenvtelenül nyeli magába, mint kígyó a martalékát, az ő beszédre és nyelésre való képességét is, és hogy az erre következő mintegy másfél hónapos kilátástalan kórházi vergődése során, – mely bábuként szolgáltatja ki a magatehetetlent – ­micsoda poklát élhette át a minden testi kínnál kínzóbb emberi megaláztatásnak, amikor az erőből másra nem telik már mint a szeméből némán kipergetett könnyekre. . . S ami még nehezebb, gondoljunk az erre következő Csodára, arra a szinte természetfelettinek tűnő diluviális magzati élet­ösztönre, amelyhez folyamodva Tenk László egy elképesz­tő halálcsavarral kirántotta magát az örvényből, hogy aztán hónapok szívós-szüntelen szellemi és fizikai erőfeszí­tésével visszaküzdje magát – előbb a baljával majd a jobb­jával – festés – végül a képteremtés kegyelmi állapotába.

Fentiek ismeretében lehet igazában megérteni, hogy az sem véletlen, ha e sorok írója a kétezredik évben és éppen nagypénteken fog hozzá Tenk László eddig nem publikált jelentős művei közül a régebbi ugyancsak nagypénteken megkezdett KERESZTÚT című festményének leírásához. Egyetlen sokalakos tömegjele­netet ábrázoló művének főmotívuma a nehéz úton fájdal­mas keresztjét hordozó Krisztus, aki az őt korbácsoló, hajszoló alakokkal szinte belevész a kompozíció egészének többi, más-más irányba forduló csoportjába, nem hagyva kétséget afelől, hogy ez az elrendezés, mint mondani szokás, „a szélrózsa minden irányába” szándékos, s a keresztény emberiségnek eme kollektív gyásznapján aligha tükrözi a Megváltói áldozatvállalás morális súlyát és annak hatalmas történelmi arányait. Inkább azt, hogy a tömeg­indulat, legyen az együttérző, vagy fenyegetően ellen­séges, csak a közelebbről érintettek ügye marad, térben és időben, mert a csoportok itt más-más nemzetek, korok vallások szerinti szóródást is jelképezhetnek, de a festő ezt a szerteágazást nem hangsúlyozza az emberek visel­kedésével, csak nagyjából úgy, ahogyan Pieter Brueghel teszi ezt a maguk ügyes-bajos dolgait intéző ember­csoportok hátterében azzal az akasztott emberrel, akinek sorsára már senki sem figyel. . .

Tenk nem tagadja, hogy ez a Brueghel-i – egyál­talán nem akasztófahumornak szánt – emberismeret bele­játszott az ő témafelfogásába is, amely azonban messze túl a profán, világi értelmezésen, hogy t.i. mindenkinek magá­nak kell hordania a saját keresztjét – rejt magában valami nagy-nagy szomorúságot, a humánus emberét, aminek vélhető oka olyan egyszerű, mint a mesebeli tanulságoké; tudjuk azoknak mélységes etikai igazát, de azt is, hogy a valóságban az valamiért nem érvényesül. Mintha ezt kí­vánná valamiképp korrigálni Tenk László, aki nem szóban, hanem tettben, és veleszületetten jó ember, aki hívság nélkül, és mindig okosan teszi a jót azokkal, akik azt maguknak nem tudják kivívni pusztán érdemeikkel. Nem várja senki mástól, hogy ilyen legyen, és azt is tudja, hogy az emberek nem egyértelműen jók vagy rosszak, nem is úgy kétfélék, mint azok, akik katedrálist építenek, vagy rombolnak. De van egyetlenegy pontja az életnek, amely előtt mindenki legalábbis meghőköl, vagy megtorpan, ez a halál. Ennek megkerülhetetlensége, kijátszhatatlansága élteti a lét folytatásának minden hitvallás-hiedelembeli tanát, így a nagypéntekre következő feltámadás reményét, vagy biztonságtudatát is. És mindegy hogy a materialis­táknak, vagy ateistáknak, meg a tudósok egy részének nin­csen szükségük erre a kiútra, az emberiség egészének tu­domásul kell vennie, hogy a halál ellen nincsen applelláta.

Íme, ez a festő Tenk László rejtélyes mélységű szomorúságának egyszerű oka: aki meghal, nem láthatja többé e Világot! És hogy mit veszít ezzel, és hogy az a többé mit is jelent a rideg valósághoz képest, ezt festi meg a vásznain a benne lakozó költő. Ugyanis minden képének a szépség látványán felüli fajsúlyát a hiány, az elveszthetés előérzete adja meg, ennek az alkotói állapotnak a fájdalmas poézisét a BOGLYÁS TEMETŐ című festményének motívumában, mint a távozók és az itt maradottak közötti kontaktus titkának hordozójában, a végleg elcsitult harcok és a teljes emberi egyenlőség eszményi színhelyén ragadta meg fátylas színeinek fokozhatatlan mélabújával. Ám itt szól bele a kép hangulatába az az elöljáróban említett Tenk-i váratlanság is, ehelyütt azon kettőshonosság tekintetében, ahogyan az elmúlás siralomkertjének síri szürkéjével fele­selteti az előtéri boglyák tövében éledő, dércsípte fűcso­mók harsányzöldjét, ami annyit jelent, mint hosszú tél után a súlyos betegségből életre eszmélőnek az első tavaszi rügy, amit megpillanthatott, – a lét halhatatlanságának ter­mészeti bizonyítékaként. Ez utóbbi élmény készteti e sorok íróját – úgyis, mint aki annak mellbevágó erejét maga is megélte – annak közlésére, hogy néki csak a Tenk Lászlót ért élet-halál viadal megtörténte után jutott eszébe, és a Golgota-járó Krisztus-kép, meg a Boglyás temetőt idéző festménye kapcsán, a festő jó ember-volta, annak ellenére, hogy ez a kvalitás a művek minőségének sem nem esztétikai kritériuma, sem pedig feltétele, Tenk esetében mégis azért fontos, mert megszólalásának reá sajátos, bensőséges hangszereként ez az ami megkérdezteti:akarva-akaratlan nem merült-e fel a művészben, az élet­vég, netán a fulladásveszély szorításában, vagy annak eny­hülésekor, hogy ez a másokkal való jót-jól tevés – ami néki legbensőbb etikai és alkati – adottságából fakad – vajon hogyan viszonylik a magasabb „igazság” szerinti jó vagy balsors fogalmához, az „ezt érdemeltem?” felvetéséhez?
Tenk Lászlótól erre kapott hallgatólagos válasz megérttette, hogy „nem tehetvén mást, mint mi lényege” se nem bánja, se nem változtat magatartásán a véle történt sorscsapás keménysége. Hogyan is foghatná vissza az év­szakok zendülésének egymást éltető dinamikáját, például azt, ahogyan kiszabadulva a természet tágasságába, az örökzöld dombos erdők, hegyvonulatok hullámkaréjba fogják a BÚZÁRÓL című festmény élőterében az óriáskenyérszerű szőke dombot – ezt a szinte nonfigu­ratívvá absztrahált tömböt és azt, hogy mily érzékletesen formálta a festő azt az ecset széles, heves kaszasuhin­tásával olyanná, hogy annak színeiben az érett sárgáktól a magvak halványlila hártyájáig a kalászok íze is feldereng­hessen.
Semmi sem lohasztja-fékezi az ŐSZ TÁNC című festmény címében jelzett évszakhoz igazodva a táncraperdülő leányok kedvét, ahogyan e természeti szín­pad terepéhez hasonult ruháikban, mozdulataik felszaba­dult gráciájával lejtenek, láthatólag kissé bódultan, búza helyett, most inkább a szőlő ízével, Gea Földanya üze­neteként szüretre készülődve, az antik domborművek tán­cosnőinek kevésbé kultikus, ám annál önfeledtebb termé­szetességével.

Máskor viszont a búsabb magyar kedély fene­ketlen mélységeibe feledkezik bele, és nem vonakodva, ez a sírva-vigadó ecsettel is muzsikálni tudó piktor, azzal a téveszthetetlen karakterérzékkel, amelyik a háromféle, muzsikus cigányi kedélyalkatot a HÁROM ZENÉSZ című festményen a saját hangszerük, a hegedű, a furulya, a bőgő lelkének jajdulásával, hüppögésével, mimikájuk édes kés, kesernyés, vagy savanykás fintoraival kíséri. E zenebonától, kocsmazsivajtól hangos életkép párjául csupán a színbeli rokonság tette meg a siket csendbe borult ESTE A GYÁRBAN című festményt, érdekes viszont, hogy ugyanez a vörhenyesen lilás kolorit érzékelteti a megvilágítás kétféléségével, a kedélyváltás meghökkentő Tenk-i fordulatával, a kétféle helyszín hangu­latának éles kontrasztját is. Az iménti képen a füstösök ze­kéjére, mellényére eső meleg fények a sárgás tónusaikkal a hangulat belső melegét is társítják, míg a gyár képen az esti égbolt ólmos szürkéje alatt a tetőzetre vetődő hideg, ezüs­tös fényeket is szinte elnyeli a kapuzat és az esti ablakok tátogó koromfeketéje, akárcsak a nappali gyár gépzaját az éjszakára hirtelen beálló némaság, a kihaltság képzetét keltve, amibe olykor, a vaksötétben ólálkodó veszély érzete és a magára maradott ember szorongása is belevegyülhet e festmény nyomán.

Hasonló intenzitással fejtik ki Tenk tolmácsolá­sában pszichikai hatásukat a témák-motívumok helyszí­nének éghajlati különbözésében is, olyan árnyaltan, hogy azt hihetnők, művein bármely idegen ország, másik nemzet, más táj szülötte a saját anyanyelvének sajátossá­gaival szólal meg, a couleur local-nak, a helyi jellegzetes­ségnek azzal az összetéveszthetetlen jegyével, amit ő a klíma színeinek, fényeinek effektusával teremt meg, fest­ményei közül a mediterrán hangulatú HEGYI FALU TEMPLOM, SRÁCOK című a naplemente előtti, pillanatok hangulatával, kedélyünk déli tájakra húzó sóvárgását is felidézve.

Nem csoda, ha ezek után és ennek ellentéte­képpen kissé megborzongunk a RÉGMÚLT ŐSZ című festmény északi hűvösségű klímájától, amit részben a háttéri román stílusú dóm heroikusan magasba nyúló tornyai árasztanak, köd lepte szürkeségűkkel, hogy e keita eredetű német birodalmi város – Worms – egyházi és világi harcainak történelmi színhelyét némiképp vadregényessé szelídítse a rakoncátlan bíbor és arany színezetű őszi lom­bozattal Tenk László ecsete.

Ezt a fajta klímaérzékünket optikai érzékcsaló­dásnak teszi ki, ha az alkonyi égbolt felhőszirénjei a keleti szőnyegek szegélyének vízszintes geometriájával vérvö­rösen koronázzák az alföldi fülledtségű atmoszférát a SZENTESI ESTE című festményen, ahol a Koszta József festészetéből ismert és várt kukoricás helyett a tó­csák tükröződésétől csillogó vörös talajt találunk, ami vi­szont az előtéri három lombjafosztott fa gyönyörű fekete sziluettjével költői kontaktust teremt az égi színjáték és a háttéri gyárépületek prózaibb ipari jellege között.

Az égtájak és az éghajlat festészeti barométerét egy másik tájsorozatban az évszakok és napszakok ter­mészeti szcenáriumában az ágak és bokrok pantomimje váltja fel. A BOZÓTOS ALKONY növényzetének viharosan tomboló rajzolata felülmúlja a legvehemensebb karmesteri vezénylést – mondjuk Ravel Bolerojában -, s ezt a pillanatnyi benyomást aligha csorbítja a tudat, hogy ez a hadonászó görbegurbaság ennek a bozótnak fajtabéli sajátossága, sem az, hogy itt az alkony tűzszíne fokozza a látvány drámaiságát. Mert ha ugyanezen jelenet mögé szürke eget képzelünk, a cselekmény azonnal veszít hő­jéből, ahogyan a TAVASZI VÍZ című festményen a letört ág inkább a helyhez szegzett tehetetlenség csöndes tragikumával csüng bele a tájba, nem kevésbé vigasz­talanul, mint azé az ágazaté, amelyik ugyan nem tört le, de keservében a bozótos csonkjai fölött jajong, a sötétbeboruló alkonyi éghez folyamodva irgalomért az IRTÁS című képen, mintha bizony a vihar meg tudná torolni az ember által hasznosra borotvált, de most a táj szemeteként ugyancsak az ember által otthagyott lim-lom benyomását keltő élőlényeken esett csúfságot.
A HAZATÉRÉS című festmény roman­tikus elemeként az alkonyi lemenő Nap, vagy éppen a sár­gán felkelő Hold elé sötéten fölmagasló kunkori falombozat őrzi az erdőszéli esti házikót, némiképp a századfordulói mesekönyvek modorát idézve, s azzal a japán fametsze­tekre emlékeztető égi lámpással, a teliholddal, mely a kanyargó úton otthonába térő szalmakalapos festőpárnak szolgál útitársul. Ez a kép azon ritka darabja az utóbbi évek­nek, amelyen a művész még némi történést is jelezni kíván a tájban megjelenő emberalakkal, ezzel adva szimbolikus jelentést is a címbéli témának a külvilágból való otthonba, révbeérkezés pszichikai élményének.

Az emberalak szerepének tudatos elhagyása, ami az életműnek szinte állandó sajátosságává érlelődik, egyrészt megnehezíti, másrészt viszont izgalmasabbá te­szi a festő számára a kép hangulati színezetének közvetve a mű eszmei tartalmának – a megjelenítését, főképpen ha a művész kivonja műveiből a korábbiaknál tapasztalt dina­mikájukban megragadott táji elemeket. A DÉLUTÁN című festmény például az iménti HAZATÉRÉS – képpel színviláguk révén a zöldek uralmával igencsak harmonizál, ellenben ennek megragadó festőiköltészetéhez képest az előbbinél semmit-mondóbb, szinte esetlegesnek látszó „képkivágatot” elképzelni is nehéz. A falusi utcarészletnek ebben a néptelenné vált, néma időtlenségében talán csak a két barnakérgű gesztenye kissé ferde törzse jelzi a hely­változtatás iránti hasztalan nosztalgiájukat, helyettük csak zöld lombozatuk libbenő reflexei mozdulnak, árnyékukkal el-elhessegetve a lusta délutáni nap hőjét a földszintes ház ablakszeme elől, a hűvösség illúzióját, talán egy álombéli óriáslegyező léghullámait küldve a szobába a mélyen alvó­nak. A festmény a Tenk László-i lélek szeizmográf bravúrja, a magyar falusi délutánok három-négy óra közötti rez­dületlenségébe úgy vonja be a szemlélőt, hogy ha az ön­magát képzeli oda, elhiszi, hogy ez az idilli zsongulás örök­ké tarthat.

Van úgy, hogy az emberi kedélyállapot szinoni­máiként legelevenebben a napszakok hőjével jellemez­hetjük Tenk László bizonyos műveit, például a HAJNAL, az előbbi délutánhoz képest friss, ropogós, tiszta levegőt áraszt, amely magával hozza az átfutó kicsiny, ébredés utáni borzongást, akárcsak a keményen kiraj­zolódó formák harsány színeinek köszöntését, meg azt a néhány egymásnak üzenő madárfüttyöt, mely a kris­tályosan áttetsző térben a korlátlan tágasságot érzékelteti. Még az alkony képről ismert bozótos bokrainak göcsörtjei, és a mediterrán élvetegséggel elterülő kaktusz levelei is feledni látszanak másutt vállalt szerepük szertelenségét, hogy a hajnali friss, elegáns éledésükkel s a természet által stilizált formáikkal egy csipetnyi egzotikus atmoszférát cseppentsenek a kép hangulatába.
Néhány órával később a REGGEL a Tenk-i óriáserkély kapunyílásán át már az ébredező termé­szeti kedély melegévei tódul be, a padlózatot simogatva, s a terméskőből épített házfalat reflexeinek aranyával füröszt­ve, majd a rózsával befuttatott állványon felkúszva ellepi a balkon oszlopos íveit, hogy végül a látvány egészének, latin derűjével töltse be ezt a hívó és befogadó, védett és féltett magánterületet.

Innen, a festő Csillaghegyi otthonának magasából a távolba tekintve óriásivá nő a panoráma, mely mintha olyasmit üzenne az „..ÉS TÚL A VÁROS” című festményévei a már alvó embereknek, barátoknak és min­den jótét léleknek, hogy ne csodálkozzanak, ha az ilyen végtelenbe tűnő természeti távlatok láttán egyszer csak azt érzik: mi emberek, parányai az égbolt alatti létnek meg­semmisülünk az időmértéknek egy csillag-hullásnyi tartama alatt, míg ezek a hegyek és távlataik rezdületlenül tovább élik nélkülünk a most még reánk, halandókra kö­szöntő reggeleket és alkonyokat. Hát akkor szegődjünk nyomába ennek a léleklátó ecsetnek, amelyik úgy szívja magába ezeket a tájaktól kapott impulzusokat, mint tavaszi esőt a föld, és úgy adja vissza nékünk a mi emberszabású reggeleinket és alkonyainkat, mintha elhunyt szeretteink küldenék őket nekünk, jótékony álomként, vigaszul az ébredésig. . .
Csakhogy ebből felriadva, közvetlenül az ébredés után egyre világosabban érezzük, hogy szavaink, metafo­ráink is, mennyire alkalmatlanok arra, hogy a Tenk-i palet­tának ezt különös kozmikus érintettségét közvetítsék. Talán csak egyetlenegyszer fedeztük fel az érzés és gondolat eh­hez hasonló áramlását Juhász Gyula BÉKE című költe­ményében:

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen,
S egy stációja van: a végtelen.

Újból rápillantva a Tenk-féle éjszakai panoráma­képre, arra gondoltunk, vajon ebből az éjnek és égnek áta­dott transzcendentális csendből ugyan mi ébreszti vissza a művészt a maga élő és festő voltára? Nos ezt elárulja a festményelőtéri motívuma és annak valóságos, termé­szetbeni modellje, a közvetlen közelből orrába csapódó mély barna langyos föld szaga, melynek hepe-hupáiba be­levegyül a slingelt rajzolatú kócos bokrok száraza és az olajfesték tömör, vastag kenőcsillata, szóval mindaz, amit a vérbeli piktor ösztöneinek mélyéről éberen figyel. És sosem hiába, mert ez a táj, és ennek minden zuga évtizedekre el­látja Tenk festészetét motívumainak folytonosan változó küllemévei, amint láttuk, idegen országok, tájak karaktere is megunhatatlanul foglalkoztatja ecsetét.
Érdeklődése az utóbbi évtizedben újabb tápot kapott; néhány kollegája, közeli barátai kedvet csináltak néki a művésztelepi társasmunkához, aminek egyrészt legendás hagyományai vannak piktúránk történetében, az ú.n. „iskola-profilok”, a nagybányai, a vásárhelyi a gödöllői kollektívák keretében. Ezekben adódtak izgalmas, reggelekbe nyúló művészeti eszmecserék, – amelyeknek mára inkább csak hamvai pislákolnak, – másrészt Tenkben él egyfaja eleven és barátságos kollégiumi szellem emléke a diákévekből, amikor mestereik – ez esetben Bernáth Aurél egyéniségének inspiráló szellemi és etikai légkörében szabadon bontakozhatott kinek-kinek az egyéni stílusa, s ezek a diákok más szemmel nézték egymás egyénien ka­rakteres fejlődésútját is, még afféle nemes belső etikettje is kilakult e majdhogynem céhbeli, mesterségi összetarto­zasnak. Ezt az ihlető-segítő kollegialitást e sorok írója jó és ritka tradícióként figyeli, ugyanis a pályára indulása óta eltelt hetven év során megért egynéhány csoportos és egyé­ni stílusváltást, s ezekre visszatekintve tanulságos látni, hogy miként tűntek el egykori divathullámok és rehabilitá­lódtak levitézlettnek vélt műfajok egy-egy jeles művésze­gyéniség felfogásában, mint például Aba-Novák Vilmos elbeszélői talentumának hallatlan vitalitása nyomán az élet­kép kategóriája. S hogy ez az ízesség miként fullad bele utóbb a szocreál valóságábrázolás idején a naturalista anti­művészet posványába, ez már több volt mint tanulságos, mert bár éppen a Tenk-féle nemzedék java-művészei vé­szelték azt át útjuk-céljuk nagyobb csorbulása nélkül, de nagy időveszteséggel. Ugyancsak ők azok, akik tisztában voltak azzal, hogy a nálunk évtizedekig egymásnak uszított figuratív kontra nonfiguratív álláspont igaza akkor dől el, amikor bármelyik fél részéről egy-egy jó kép születik.

Ezeken a jelenségeken eltűnődni művészettörté­nészként akkor érdemes és fontos, ha a művészetelméleti álláspontot – ami éppen manapság szüli meg önnön auto­nómiáját – a gyakorlat is alátámasztja. Látni kell, hogy a kü­Iönféle avangard áramlatok kifáradása után miként bukkan­nak felszínre az egymástól merőben különböző jelentős művészeti profilok, miket – ezúttal nem túl vakmerő képzet­társítássai – európaszerte az „Egyéni utak” címszó alatt találunk meg. Ilyen széles terepen mozognak személyes radarjaikkal és látásmódjukkal az iménti gyűjtőfogalom képviselői, s hogy nyitottságukat a gyakorlatban miként ér­vényesítik ez derült ki ezúttal Tenk László festészete kapcsán. A MÓRI ESTE című festményének meg­pillantásakor barátja Lengyel Károly – a Németországban izgalmas nonfigurativitásáról ismert és elismert – piktor tetszése jeléül így kiáltott fel: „Mi az, kigyulladt az erdő?” E látvány eredetije abból állott, hogy a művészteleppé mó­dosult régi kastély épületéből kilépve a koromsötétbe, Tenk a kőpalánkon túli fekete lombú fákat az alulról reájuk vetődő világításban lobogni látta, méghozzá nem is egyenként, ha­nem olyasformán, ahogyan a tűzijátékok végeztével, elha­rapódzva, egyetlen diadalmas tűzkoronává terebélyesed­ve mutatkoztak néki. Hogy aztán a palánkon belül ott volt-e, vagy a festő állította bele eksztatikus pózban a képbe a kalapos fiút vagy férfit, vagy éppen Lengyel Károlyt tette meg a jelenet lelkes tanújának, nem tudni. Oe itt is arról van szó, amiről a DÉLUTÁN – kép esetében: egy részlet, egy ki­vágat az egészből, amelyben a hangulat, a helyszín, az idő­pont jellege összesűrűsödik, és karakterében uralkodóvá, élményszerűvé válik, sőt kiélezetté, – a Délutánban az egy­hangúságé, a Móri este-képben a lappangó piromániáé ­ennek szublimált és festői átírásában, talán a festő gyer­mekkorának egy képzelt rémét idézve.

Ehhez képest érdekes, bár a szorongástól nem mentes, érzületi oldódást jelent a LÁPOSI KOCSMA esti látványa, amint a belsejéből kiáradó világítás melegsárgájának meghittségévei magát az oltalmat illuzio­nálja, ami a romániai áramspórolás következtében a külsőfényforrások megszüntetésévei a Nagybánya körzetéhez tartozó Magyarláposi művésztelep festőgárdája számára vonzó és inspiráló, motívumot jelent, a háttérből drámai erővel és komorsággal tornyosuló faóriások titokzatos lát­ványával.

Egészen másféle élményeket asszociál a sárga szín melege egy nappali képen, a TASSOSI ŐSZ címűn, ahol ugyanúgy dominál a sárgákra koncentrált kompozíció, mint amott az estin, csakhogy itt, a mediterrán szigetvilágban – vallja a festő – a honi őszöknek ez az év­szakos „sárgulása” egyszeriben valamiféle otthonosságot teremtett a művész és a festmény hangulatában, olyat, amelyik a Tenk-i bolyongások közepette váratlanul egy csi­petnyi honvágyat is belesajdított az amúgy gyorsan és igen jól akklimatizálódó ecset hangvételébe.

Nem kell ahhoz Tenknek a Tassos-i őszből haza­vágyódnia, hogy megérezzük az életműve egészén vezér­fonalként áthúzó névtelen sóvárgásban – a bevezetőnkben is kiemelt – sajátos poézisének mindenen átsugárzó jelen­létét, például abban, ahogyan a HAJNALI ÁTJÁRÓ című festmény hűvös szürke bejáratának pszichikai közegébe szabadulást hoz a háttérből befelé vetődő fény sárgás melege, kilépést az árnyék ridegebb éghajlatából a természet aranyló, életteljes színeinek világába.

De vajon innen, a tenger s az esteledő égbolt titok­zatos tágasságából, miért ígér mégis a lélek számára az iméntinél nagyobb oltalmat a SZENTÉLY A MÓLÓN című festményen az a hihetetlenül bűvös, melengető fényesség, mely a szicíliai Cefalu mólójára épített kápolna belsejében beragyogja az évezredes idoinak, a kegyhelyek Madonnáinak és jászolbeli kisdedüknek apró szobor­alakját, s a fülkét, a part felől nézve. De vajon vihar idején a kápolna hátához csapódó, évmilliós múltú óriáshullámok erejét, robaját a halászok asszonyainak az urukért esdeklő imája meg tudja-e szelídíteni? S ha a tenger kitombolta dü­hét, olyankor vajon mindig ilyen kihalttá, ilyen árván elha­gyottá válik-e nagyhirtelen a part és véle ez a vészben me­nedékül szolgáló, most tétlen, rangja-vesztetten veszteglő, ám éjszaka jánosbogárként világító strázsa – amilyennek Tenk László találta?

És mi van akkor, ha mind a nappali, mind az éji fények kialszanak a kapuk mögül, akár bentről kifelé, akár kintról befelé küldték melegüket, de most a FAL ÉS KAPU – már címe szerint is kurtán-furcsa és kissé komor – képen látható átjáró „keretében” egy borús reg­gelen, a Hajnalképhez hasonló tájrészletben fázósan dib­dáboló fiatal fatörzsek jelennek meg, amelyek hiába várnak melengető napsugárra, akárcsak a fal rideg csukaszürkéje, meg a parkbéli ösvények és fűsávok sápadt színei. Viszont meglehet, hogy éppen ez a hiány, a finom és halk tónusok visszafogott panaszos hangja érzékelteti erősebben a ke­dély melege iránti sóvárgást, – s éppen ez a tartózkodó, magába forduló festői hanghordozás az, ami ezen a fest­ményen a Tenk-i lélekbúvári erények terén a pszichikai ár­nyaltság tetőfokát éri el.

Az talán sohase fog kiderülni, hogya „tárgyak fon­dorlatának” nevezett véletlen, vagy a tartalom legbensőbb összefüggése hozta-e úgy, hogy az iménti borongós képnek szegődött párjául a művész Önarcképe és pedig az, amelyet a bevezetőben jelzett hűdéses álla­potából éppen csak eszmélkedve festett meg tétova jobb­jával, szemében a túlpartot megjárt embernek azzal a tit­kával, ami a tekintet mélyén lidércesen lobog, és tükrözi a puszta létért folytatott, megalázó és felemelő, emberpró­báló viadalt, a maga nyers valóságában, az üldözött vad rémületének és a vétlenségéből fakadó értetlenségének vonásaival. Ehhez aztán a faktúra, a foltosan töredezett ecsetkezelés a művész kórházban leborotvált hajának tüs­kés, hálószerűen fejére tapadó sisakjának rajzolatával vala­miféle izgatottság jegyét is társítja, amit alig-alig szelídít meg a háttéri halvány rózsaszín derengés. A művész újra­születésének ez a páratlan erejű spontán dokumentuma magában hordja emberősünk legelső megszólalásának elementáris belső feszültségét ugyanúgy, mint a börtönből szabadult rabnak azt a talán soha egészen fel nem oldódó világ-, és emberidegenségét is, aminek előjeleit, mint a sor­sát-pályáját keresztező gátlások és akadályok jelképeit, felfedezni véljük néhány művének talányos motívumbeli és kompozíciós megoldásában.

Ezeknek közös, elsőrendű ismérve, hogy teljesen hiányzik belőlük az emberalak és az érzületi jelleg. Meg­hökkentő például és Tenknél szokatlan, az a hűvös előke­lőség és absztraháló szerkesztés, ahogyan képi és tartalmi főszereplővé avatja a NYÍRFÁS PARK előterében sorompóként szembe és keresztbe állított fehérkérgű strá­zsát, a jobb háttérben azzal a megrokkant derekú kisebb nyírrel, ami lehetne egy repülőgép, vagy egy nyílként kilövellő hal kétágú farka is, azzal az ellenállhatatlan iram­mal, ahogyan nekilódul, hogy átszelje a jobbra-balra bókoló, barnatörzsű fiatal fák sorát. Ugyanakkor feltűnik az előtéri csupasz úttest finom rózsaszínjének a halványzöld fűvel, és az út fehérének a másik füves csík mérges­zöldjével találkozó pikáns, franciás színgusztusa, meg a nyírfakéreg foltjainak, kopásainak elbűvölő nonfigurativitása, s akkor el kell tűnődnünk azon, hogy ennek a kom­pozíciónak a valóságos látványból kiemelt rafinált termé­szeti szépségét ugyanaz a piktor látta meg, „szúrta ki”, aki a többi tájmotívum „Tenkesebbnek” ható líráját, vagy drá­máját festette. Tehát nem arról van szó, hogya Tenk-féle hangvétel érzületi hője egy újfajta festői attitűd keretében, netán a modernizálás esztétikai kívánalmának engedve háttérbe szorul, hanem arról, hogy mindkét hozzáállás ugyanabból a Tenk-i hajlamból, a természettel való azono­sulás igényéből, és annak tudatos elmélyítéséből ered, csak más-más élethelyzetben a természetkínálta motívu­mok közül a hangulata vagy a problémája szerintit választ­ja, a Nyírfás esetében a sorompó jellegűt.

Az ÚTON BALATONRA című festmé­nyének közepén a szemünk elé toppanó vaskos fatörzs is olyannak tűnik, mint ami váratlanul állja el az utat, – képbe­állítását nem indokolja semmiféle kompozíciós lelemény vagy újszerűség, ugyanakkor azt érezzük, hogy ki nem ik­tatható, súlyos tartalmi szerepe viszont van, a mögötte elhúzó, fasorövezte, derűsebb tájakra akadálytalanul ráfutó keskeny úthoz képest: mintha ez az önkényes önkénte­lenség egy olyan helyzetet jelezne, amikor a fától nem lát­szik a kiút. Pedig Tenk Lászlót újra és újra maga a piktúra, ez a vérébe plántálódott múzsai szenvedély nem hagyja meg­torpanni, lám ebből az idétlen útonállóból is milyen jelen­tős, senki másnak eszébe nem jutó képi elemet hozott fel­színre belőle a balatoni táj megannyi sokkal „szebb” és mu­tatósabb motívuma helyett.

– Hát akkor hogyan tudná türtőztetni magát a busa fejű virágba borult tavaszi CSERESZNYEFA lát­tán, amelynek igéző vitalitás a nem egyszerűen egy fának az évszakonként változó növényi küllemét nyújtja, hanem egy gigantikus Lénynek, egy szellemalaknak az állhatatos, szuggesztív jelenlétét sugározza felénk hófehér palástja alól. De mintha napnyugtától kezdve másfajta, titkos földmélyi energiák is táplálnák, éjszaka éled, és a szirmok fehére valami láthatatlan – csupán a pórusainkkal érzékel­hető közeggé sűrűsödik, s a koronája alá húzódó Tenk László halkra fogott szavai szerint „betölti a Mindenséget”.

Látható e két utóbbi műből ,hogy ezt a piktort vonzzák a végletek, az egyik képi szereplő fogyatékossága ugyanúgy, mint a másik teljessége, mint aki virtust csinál abból, hogy az érdekest a gyönyörűvel szembesítse, a szemlélőre hárítva ezzel a kettő közötti választást. Csak­hogy erről nincsen szó. Ő egyszerűen a természet hipnó­zisa alatt áll, – nem ismeri a jó és a rossz, a szép és a rút fogalmának emberteremtette viszonyulását, ilyen értelem­ben a selyemgubó belsejéből előtekeredő hernyó egyen­rangú a bábra tekeredő, a szivárvány színeiben tündöklő selyemfonállal. Ám a látható világban mégis a nékünk tetsző dolgok kerülnek zömben a felszínre, egy régi szép jelzővel szólva, ezek „legeltetik a szemet”, s Tenk László is ezt találja a leginkább magáhozvalónak. Ez a szemnek ked­ves állapot, ez az érzékszervi elégedettség az, amelyből elindul a művek szellemi-lelki befogadása, ami Tenknél azért megy gyorsan, vagy azonnal végbe, mert van a ké­peiben valami a természet egyszerű csodáiból, amelyek a mi értelmezésünk nélkül érttetik meg magukat a puszta létükkel.

Festői hivatásának és a természet általi megszál­lottságának ezt a fajta egybeforrottságát példázza elevenen a MŰTEREM NAGYBÁNYA UTÁN című festmény. Ez műteremben készült, s az állványra helyezett kép is mű­terembelsőt ábrázol, és mindkettőnek falán egy-egy Tenk­kép függ, ezek tehát egy második helyszínt jelentenek az in­terieurökhöz képest; a harmadik helyszínt, a külső, a való­ságos tájat a nyitott ablak keretében látjuk, ennek egy tü­körképi részletét az ablak üvege mutatja. Festékek, tégelyek és apró halakként fickándozó tubusok tobzódnak a műte­rem asztalán és ennek párján, az állványos képen. A padlón meg, vázában napraforgók várnak csendéleti megörökí­tésre csöndes megadottsággal, s ebbe az egész fényben fürdőző színekben dúskáló festői hazatalálásba csupán egyetlen motívum szól bele a hátérből komor drámaisággal a falon függő képről, a LÁPOSI VIHAR emléke, amelyen a beborult ég feketéjén átcikázó villámot a lecsa­pás pillanatában ragadta meg a festő, s ennek lélegzetállító reccsenése úgy lehet felidézheti e festmény elődjének az elöljáróban említett „TÖRÖTT TÜKÖR ÖNARCKÉP” – nek a témájából ama babonás tükörhasadásnak a hangját, – de túl e balsejtelmeken, és a szinte valószínűtlen sorscsapás rettenetein, fel kell most már fognunk a lélek csodáját, azt hogy ezek az egykor vászonra festett tájak, évszakok, elár­vult helyek, búcsúzó alkonyok vissza tudták hívni piktor po­étájukat öntudatvesztett bénultságából ecsetforgatásra, újjászülető festészetének zengő világába.

Supka Magdolna