Szeged katalógus – Előszó

a Tenk László festményei első pillantásra felfedik ecsetforgatói vénájában a vérbeli koloristát, a mesterség virtuózát, mi több, azt az alkotói típust, a művészt, akiről Arnold Böcklin, a festészeti romantika nagy egyénisége így elmélkedett: „Hogy valaki jó festő, ez igen, ez piktori rang, de az, hogy művész – ez valami más!” Nos, ez a piktorban lakozó „más” az, aki Tenk László vásznain a festői motívumokból világot teremt, abból a reá sajátos hangulati klímából merítve, mely képein a csöndes, álombéli igézet különösségével hat. Ennek a különösségnek azonban nincsen köze a szürrealista fantasztikumhoz, sem valamiféle révüléses állapothoz, mert ez a művész mindig egy-egy valóságos látvány, vagy emlék egészéből metszi ki műveinek tárgyát. De, hogy milyet és mikor, ezt csak az inspiráció váratlan pillanatai döntik el.

Ha valaki ezt a piktúrát valamely ismert stílus keretébe akarná besorolni, találhat benne némi rokonságot azokkal az ábrázolói felfogás tekintetében, netán beleillesztheti a kronológiai egyveleggé dúsult posztimpresszionizmusba is. De igazából ez a profil nem igényli az irányzatok szerinti bejegyzést, mivelhogy alkata és természete rendhagyó, – az örömben fogant szerelemgyereké. Tenk e státusz jogaival és eszközeivel táplája és érleli festészetének témakörét és mondanivalóját.

Mintegy másfél évtizede figyel egyre behatóbban egyéniségének ezen belső indíttatására, ezért is hagyatkozik egyre bátrabban a tudatos képi gondolkodás mellett az intuíciójára. Ez azt diktálja, hogy ecsetét – szinte az érzékcsalódás elevenségével – az élet hamisíthatatlan ízei iránt tegye fogékonnyá, az emberi és a természeti lét kimeríthetelen szépségének és titkainak mélyére hatolva. Ilyen indíttatásból lett Tenk László ars poetica-jának lényegévé az életelevenség, ennek szellemében vallja festői nyelvezetének irányelvéül a természetességet és az egyszerűséget, pályájának e két legnehezebb penzumát, – hiszen ezek valójában emberi tulajdonságok, így esztétikai szerepüket és jelentőségüket csak a legmagasabb szintű művészi kvalitás hitelesíti. Tetejébe ez a program Tenk pályája kezdetén, éppen a „szocreál” sivár és hamis „valóságábrázolásával” állott a legélesebb ellentétben, s hogy az nem foghatott rajta, ez részben mesterének Bernáth Aurélnak is köszönhető, akinek nemes pikturája őt már főiskolai növendékként is a valóságos látvány artisztikus átírására késztette.

Korán kiérlelt, szinte mesteri rajztudása és veleszületett elbeszélői tálentuma arra predestinálta őt, hogy fejlődésének egy sajátos erejű, realisztikus korszaka után, nagy biztonsággal tegye le jelenlegi képírói stílusának alapjait. Ebből az irályból a jellegzetesen Tenk-i vonásokat úgy kívánjuk most felcsillantani, hogy általuk sejtessük meg, miféle festői szuggeszció az, ami manapság, a racionális művészeti formakisérletek közepette is, komputerek helyett, az emberi kedély mindenkori titkos hajlama, a regényesség útján tudja felszínre hívni lappangó nosztalgiánk közül, a névtelen sóvárgás poézisét.

Ehhez mindenek előtt a portré műfajában kell bemutatnunk a festői karakter-, és lélekábrázolói erejét, mivel ebből érzékelhető legjobban, hogy milyen gazdag emberismeret, életkomolyság, érzületi mélység, drámai és lírai fogékonyság, s a szemlélet mélyén bujkáló megronthatatlan derű és humor áll fedezetként Tenk László stílusformáló művészi magáratalálásának hátterében.

A nyolcvanas évek közepén készült a Törött tükör önarckép az erősen koncentráló, szuggesztív tekintetű – az elszántságban kissé Gauguinre is emlékeztető – művészt zsebrevágott kézzel, nem pedig a hivatás attributumaival, ecsettel és palettával jeleníti meg. Ő ugyanis a maga piktor-voltát inkább a színek és formák zamatos festői traktálásával óhajtja jelezni. A tartalomkommentáló és fabuláló hozzáállásra vall viszont az, ahogyan a még ép tükörben megkezdett önarcképen bennehagyta, majd bele is komponálta az üveglap csorbult ferdeségét, amitől a jelenet valami baljós, babonás hangulati aláfestést kap, olyat mintha ez a nagyhirtelen képbe toppanó figura, a maga robusztus testi valóságában: jelenéssé válnék. A festmény ezt a fajta fiktív áttünést, a láthatónak és a láthatatlannak, a képzeletnek és a valóságnak, a tudhatónak és a sejthetőnek ezt a vibráló kettősségét a gondolati és az érzületi absztrahálás egyik Tenk-i sajátosságaként mutatja ki.

A festő emberi-művészi intuiciójának ez a kiérlelt vonása tovább él – talán öröklött hajlamként is – a művész leányában, és átsejlik a róla készült rendkívül bensőséges Dóra képen is , ahol a serdülőkor, a maga megragadó bájával és komolyságával, s ama „névtelen sóvárgás” messzerévedő melankójával írja rá magát az arcocska képlékeny formáira. A száj ívében és a szemmandula szögletében ugyan bennebújkál a fiatal lány másik arcának, a reá oly jellemző, hirtelen felragyogó mosolya is, – de itt most az az emberke készülődik bévülről, akit a sorsa, úgy tűnik, művésznek szánt. Akinek éppen ezért, ebben a zsenge életkorban meg kell járnia a lélek drámáinak kersztútját is, hogy át tudja élni azt a teljességet, aminek tolmácsává a szavak nélkül megszólaló tánc művészetét választja hivatásául. Ez a kicsiny kép, a maga bensőséges, lírai hangvételével azt sugallja az életmű egészére vonatkoztatva, hogy Tenk Lászlóban a piktor és a poéta egyivású. Mert az ahogyan a festő – tán maga is kissé elkomorulva és félőn – azonosul ennek a hihetőleg zenébe feledkező, tűnődő leánykának a legbensőbb problémáival is, anélkül, hogy ezekről faggatná őt, ez is benne van a képben! Azt is belefestette, ahogyan a bánat egyre szépül és nemesedik, az arckifejezés, a tartás, s az egész expresszió visszafogott beszédességében. Vagyis a ki nem mondott dolgok belső feszítése az, ami költőt kíván.

Hasonló poétai érzékenység kelletik az élet naposabb oldalának megörökítéséhez is. A Zsóka és Dédi című festményen derűs, családias légkör uralkodik, a régi fotózást idéző pillanatfelvételen a „rögtönzött beállítás” minden bájával a fenti leányka anyjának – a művész feleségének – és nagyanyjának alakja elevenedik meg. A Dédi, aki immár a negyedik nemzedékbeli matriarchátusnak és az életbölcsességet sugárzó oltalomnak a megtestesítője, fároszként világít és tájolja a biztos rév felé – tán holtából is – ezt a sebtiben érkező, hozzásimuló, szinte még gyermeknek látszó asszonyunokáját. E kép a kettőjük közötti összetartozás emlékét elevenen őrzi maiglan, ugyanakkor közvetett módon a lelki és biológiai erőforrásaik kölcsönösségét is érzékelteti, megsejttet valamit a bennünket is befogadó kozmikus harmónia békéjéből. Abból a nagy természeti rendből, amelybe majd mindannyian belesimulunk, ahogyan e képen az erkély – a tágasságot szomjazó embernek ez a kicsiny, szabadtéri hajléka – belesimul a háttéri táj végtelenjébe.

A táj üzenete azonban nem mindig és nem egyértelműen oltalmazó. Például a Sérült ember és a kutya című képen az óceán és az égbolt harsány kékje, a víz és a menny fölénk boruló monumentális arányai ugyan emlékeztethetik az üdülő embert és a szerelmeseket a tengerparti nyarak önfeledt boldogságára, – de a parti városka szülötte, a helyi lakos, aki a déli rekkenő hőségben, kihalt terecskék között lábbadozva támolyog a fehéren foszforeszkáló kőpalánk mellett, ő ebben a sugárzó, roppant világűrben talán az utolsó, egyetlen életbenmaradottnak érzi magát, a kutyával együtt magánya óriássá nő, kitölti a teret. A sérült ember fején a kötés turbánja meghökkenti az emlékein merengő nyaralót: hogyan? hát itt is van kórház, betegség, nyomor és halál? S ha az ember meghal,
– mi lesz a kutyával?….

Most nézzük ugyanezt a festményt egy derűsebb kedélyalkatú ember szemével: milyen jó, hogy itt is van kórház, s hogy itt az émelyítő karbolszagot hamarosan a finom tengerillat, s a gyógyító sóslevegő váltja fel. Micsoda különbség a büdös, széndioxidos városban élni, az eget sosem látni, vagy itt és boldog egyetértésben sétálgatni ezzel az emberarcú, emberlekű kutyával a napsugaras ég alatt, és nem számolgatni sem az üdülésből, sem az életből hátralévő napokat…..

Végül nézzük a képet a festő, Tenk László szemével, aki egy valamikor látott tengerparti emlékbe belefestett egy másutt és máskor látott sérült embert, talán mert kellett a kötés melegebb és puhább fehérsége, amelyik visszafelesel a kőfehérek vakítóbb keménységének, és kellett a sérült férfi vászonöltönyének megfakult kékje, hogy a maga emberviselte valószerűségével kiemelje a távoli kékség lenyűgöző valószerűtlenségét.
Ez a fregoliszerű, váltakozó értelmezés nem játékul szolgál a festőnek, vagy a szemlélőnek, ez inkább azokat a variánsokat teszi lehetővé, melyek az életben, a valóságban is hasonlóképpen alakulhatnak velünk, bennünk és az, amit az ilyen képpel a művész elér, olyanféle, mint amikor az éjszakai nyomasztó gondjainkat, megoldhatatlan problémáinkat reggel felé megoldhatónak látjuk.
Itt a festmény hangulati feszültségét éppen az adja, hogy kedélyünket, várakozásunkat felfüggesztett állapotban tartja.

Ezzel szemben befejezett, végleges tényt hordoz már címében is a Tragikus kép egy talajavesztett ember belső harmóniájának felbomlását foglalja festői balladába. A kemény, szegletességgel kimetszett lombok és a földbefúródó fatörzsek előterében álló, végzetének megadott öngyilkos férfi emléke örökre megjelöli magát a helyet. a csüggedten lehanyatló fej, és a felette sötétlő lombsátor egyaránt drámai hatású, a depresszió visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy a férfi alakja a helyzetből – jelképesen – kivezető háttéri fák kapuívének hátatfordít.
„mit hagyok itt, nem is tudom már,
messzebb messzebb visz minden óra,
feketezöld babérfák terhe esőzik
a bús távozóra” –
idéződnek kísértetiesen Ady Endre sorai bennünk a kép láttán.
Tenk Lászlónak egyetlen kizárólag figurális „kompozícióját” ismerjük, amelyből teljességgel hiányzik a táj, így azt a pszichikai tartalmat, amit a festő az összes többi művén a természet útján jelenít meg, itt egy csupasz fal hordozza, amely előtt a már csak számmal jelzett Három cellában kuporgó, névtelen alak a gyógyíthatatlanság stádiumában tölti életének kilyukadt, értelmefosztott éveit. Torz mimikájuk, mozdulataik groteszksége – ebben a megjelenítésben – nemcsak a rajtuk való derülést zárja ki, de megrendíti az emberi méltóságuktól megfosztott lények kiszolgáltatottságával.

A művek legbensőbb tartalma és jelentése szinte önmaga kínálta a Táj nélküli ember és ennek ellenpárjaként az Ember nélküli táj – csupán magunknak szolgáló – jelleggel összegző címeket, az előbbinek prototípusát a Három – képpel példázva, az utóbbiét a Füzfaország-gal. Ez ugyancsak a lények kiszolgáltatottságát juttatja eszünkbe, azzal, ahogyan a művész ezt a festőileg igénytelennek látszó motívumot vallatóra fogja a ­sorsa, helyzete felől, és azzal, ahogyan azt láttatja, amint a sás csonka bokra, sorsára hagyott öreg madárként csontszárazan nyúlik fel a zsom­békból. Csak egyetlen elszabadult tincse utánozza játékosan a fűzfa gyökerének úszómozdulatát, amint az kitörni igyekszik a sekély víz kissé hályogos-nyálkás hínárjából. Ez az egyetlen mozdulat vezeti hátrébb a szemet, ahol a fűz ágainak zöldje áttör az áttetsző szárak függönye mögül…

Tavasz gerjed itt, és elnyomja majd e gyöngyház­fényű sárgás-szürkék pompás színjátékát, ezt a gyönyörűséges, természetkínálta nonfigurtív absztrakciót. Csoda-e, ha ennek a zendülő, zsibongó újjászületésnek az előérzetébe váratlanul belenyilal a széptől való búcsúzás mélabúja, – de az a vigasz is, hogy talán éppen a búcsú nélküli elszakadás gyötrő gondolata késztette a művészt arra, hogy vásznán az így csak egyetlenegyszer feltündöklő természeti életszomjat kiszabadítsa az enyészetből.

Ha az ember Tenk László festményeinek dús és vonzó szinharmóniáiba, motívumainak megejtő szépségébe és romantikájába úgy feledkezik bele, mint egy magávalsodró szimfónikus zenemű hangjaiba, ellepi annak érzületi gazdagsága és a belőle áradó spontán életöröm. Amitől aztán ez a gyors ráhangolódás fokról-fokra elmélyül bennünk, az a felismerés, hogy ez az életöröm magában
hordozza az élet elvesztésének egyre fenyegetőbb közelgését is. Nincsen olyan műve ennek a festőnek, amelyik ne viselné az elszakadások sajdulását, a búcsút a derűs nappaloktól, a sejtelmes éjszakáktól, az álmoktól, őszöktől, nyarak­tól, halott emberek, régi tájak emlékétől, vesztett illúzióktól és nem teljesült vágyaktól is, és egyál­talán minden széptől, ami valaha örökkétartónak, elronthatatlannak látszott. Festményei ettől az emlék-áthallástól többek, igazabbak a csak látványukkal elragadó képnél, s ettől van az, hogy nyomot hagynak bennünk, mint egy elfeledettnek hit, egykor kedves vers bölcsőringású sorai.

A további műveknek az iméntieknél átírottabb, elvontabban költői tartalmát s a metaforikus képi előadásmódot a szemlélő a festmények atmoszférájából közvetlenebbül fogja érzékelni, így mindenfajta konkrét képleírásnál biztosabban érti majd, hogy az iménti két cím árnyalatnyi változása miféle tartalmi elemeket hoz felszínre az Emberek a tájban, illetve a Tájak az emberben tematikai csoportosításban.

Az előbbi cím keretében mozgalmas, eseményszerű emlékképek elevenednek jelenetté a vásznon: egy intenzív éjszakai hangulat, egy lámpást himbáló, szélesléptű kalpagos alakkal s a magosban vésztjóslóan kergetőző felhőzetlel, Tenk Lászlónak aligha diktálhat mást, mint a Bűntény Toledóban című képet.
Nem modern krimi zajlik itt, nem rablás-lopás vezet gyiIkossághoz, hanem vérbosszú, féltékenység s efféle nemesebb indulatok forrnak a levegőben, s a hozzájuk illő tájakban – Tenknél leggyakrabban a mediterráneum országaiban.

De például a Fényes sikátor éjszaka elevenedő élete nem borzongtat orvgyilokkal, ehelyett a nappaloknál otthonosabb esti utcácskák árnyékos zugai megtelnek a várakozó lődörgés, a titkos találkák, a sebtiben továbbítandó pletykák, -sőt az egyszerű éji hűsölés, bámészkodás önmagáért való gyönyöreivel,
Hasonló, sikátorszerű házsorok közül bukkan elő a tenger felől az Ember lámpással, mit ama „Bolygó hollandi” módjára himbál, s a halászélet féltett kincseként az esthajnali csillag megjelenéskor, a Nap leáldozását megelőző percekben gyújt fel.­
S hogy nem a vaksötétben teszi ezt, arra való, hogy a festő e néhány percnyi időrés alatt egyetlen kép hangulatába sűríthesse a gyorsan hűvösödő kora estét, az óceán illatát, a nagy víz hátterében öblösödő azurkék és türkiz színű tágasságot, s egyúttal a tér-, és időképzeteinket, és hogy mindebbe belevonja a napszak,- az éghajlat és a szaglás,- az illat,- a hőérzékelésünket is: lám itt a lámpás fénye szelíd, melegebb a künti világításnál, és hazafelé húz, vacsorát ígér, halat mindenképp, – hogyne, mikor az egész kép a tenger jegyében és bódulatában fogant!

A Fülke fénye viszont nagyhirtelen átrepít bennünket a télbe, s a hazai havas táj érzületi klímájába, oda, ahol a hegyoldalban árváskodó, kivilágított telefonfülke – kapcsolat a külvilággal? -­ és annak hívogató, átmeneti kuckómelege talán lélekfázás ellen is menedéket kínál. De mihaszna, mikor ennek a hidegebb, élesebb kénsárgájánál mégiscsak melegebben aranyló ívlámpát, sőt az otthoni ablakból a ház falára vetődő, marasztaló fényt is maga mögött hagyta a kalapos férfi… Kötelesség hívja? orvosért megy? bánat, bántás űzte el otthonából, nem tudni, de annyit meg kell hagyni a képi sejtetésnek, hogy akármennyire vonzza is e festőt a kékes hó kísérteties csillámlása és a fények versengése – az a kabátjába süppedt férfi nem jókedvében távozik, – ahogyan a kutya sem kedveli, ha kiverik a cudar télbe. És mivel Tenk László oeuvrejében ritka a téli kép, okunk van azt hinni, hogy itt a hidegélményben a testi fázásnál nagyobb nyomatékot kap a valahonnani valamiért történt kirekesztettség s a magány érzése.

Egészen másfajta magány a Körtecsőszé akit a hajnali pára vékony rétege éppencsak kerülget, míg annak sűrűbb közege a mélyben a terebélyesedik, majd felkúszik a dombra, s a csősz lábánál heverő hullott lombokra telepszik, s halványszürke fátyla kifürkészhetetlenné ködösíti a völ­gybéli eseményeket. És miközben e meseszerű gomolygás a sápadt és a haragos meggyszínű fák körvonalának puha és lombozatának élesebb rajzolatát tündérivé varázsolja, lopva belebugyolálja az öreg csősz életnyi emlékeit is a pipafüsttel együtt a most már kissé fanyarodó, gégekapargató őszeleji ködbe.

Nyoma sincsen efféle borongó emlékhangulatnak a Hajnali kódorgók című képen, ahol hegyi magasságban két zekébe öltözött férfi alakját Iátjuk, imbolygósan, derűs önfeledtségben kutyástól hazatérni. Hogy aztán egyenest a sétából-e, avagy közbeiktatva egy-két kanyart, kicsit pityókásan, ez eléggé mindegy, mert itt enélkül is jókedvűen harsognak a színek a lombok aurájában, a kacagástól szinte porzanak a napsugarak szemcséi, és oly tejfehéren alszik a méyben a távoli város a páradunyha alatt, mint a kisgyerek álma, és olyan felhőtlen az ég, mint e két, színmámoros piktor régi-régi barátsága.

Rivalgóan boldog a Kiskirály és az a fiú is, aki vállán hordozza őt, övék a világ, hiszen a tüzes alkonytól felizzó tájat karmesterként dirigáló fiúcska széttárt karjai is ezt hirdetik. A meg­csendesült napnyugtai fényekről szól a Lépcsős alkony, sugaraiban úgy fürdőzik a megpihenő turisták arca, mint régi életképeken a falusi esték parazsának tűzénél a mesét hallgató gyerekeké, és olyannyira befogadó e görög városka szigeti békéje, hogy azt érezhetik, ha egyszer meg kell majd halni, itt lenne jó Corfuban, ahol még a boldogtalan Erzsébet királyné is találhatott vigaszt és ámító reményt, hogy fia, az öngyilkosnak vélt trónörökös, itt bujdokol titkon névtelen erdészként. ..

Hogyne szőhetne bele ilynémű regényességet, mégha az gyászos is – e mesebeli táj mélységesen hallgatag alkonyi csendjébe, amikor még a valóságban kevéssé festői hazai bányavidéket is varázslatos látomásba foglalja azzal, hogy a külszíni fejtés látványának monumentális arányaiba és a hasított kőszirmok hallatlanul színes karéjába, Ienn a mélyben – önmagának is váratlanul – ­belekomponálja az Angyali üdvözlet apró jelenetét, mint a táj fókuszában megelevenedő mágikus szertartást, miközben a képeslapok stílusában az Üdvözlet a kőbányából címet adja a képnek. Ami végül is nem hat profánul, mert ebben a villanásnyi transzcendentalitásban a bensőséges Tenk-i természetlátás és a művészi áhítat mélysége együtt-Iélegzik.

Annyira eggyé válik tájaival a festő, hogy amikor a figurák eltűnnek a színről, a géniusz loci, a hely szelleme mondja el helyettük a lélek s az emberi képzelet eseményeit. A Hajnal– kép főszereplője a látvány centrumában egy rózsás színekben tündöklő, fényét szerteszóró, gömbölyded alakzat, mely úszni látszik az égbolt sötét tintatengerében. Titokőrző csend honol künn és benn a házban, sehol egy emberi lény, szellő sem mozdul, ág sem zizzen, úgy tűnik mintha az egész természet visszafojtott lélegzettel várná azt a pillanatot, amikor a „rózsaujjú hajnal” – amint ezt az Odysseiában nap, mint nap felemlegeti a görög költő – megkezdi lassú, ünnepélyes felemelkedését az éjszaka trónusáról, úgy ahogyan a festmény a címében is ígéri. Tenk László kedélyfordító – talán akaratlan – festői csínyeinek egyike, hogy vala­hányszor beleringatnánk magunkat egy – egy túl­ságosan regényesnek tűnő képi hangulatba, meg­mutatja, mint bűvész a mutatvány fonákját, s abból kiderül mint ehelyütt az, hogy ama igéző fény forrása egy fák mögött rejtőzködő utcai ívlámpa. Ezt, a fémesen csillanó tartórúdjáról hamar fel lehetett volna ismerni, de mi azt látjuk, amit látni akarunk és csak lassan, s inkább a szívünkkel fogjuk fel, hogy az embercsinálta mesterséges fény kialhat, a lámpa elromolhat, ám az ami mögötte felkél, a hajnal, az soha.

A Kő, Híd, Reggel című kép az ódon városkát a pirkadat előtt teljes kihaltságában állítja elénk, a megvilágítás szűrt fényében, a kristálytiszta színek oly hűvöset lehelnek, hogy megborzongunk a gondolattól: hátha nincs is élő lakója e helynek, ahol a vizi tükröződés adja az egyetlen élő mozdulatot. És mi hirtelen ráébredünk a magunk kivédhetetlen belső magányára és azokéra, akik szívükben a névtelen nosztalgiáikkal, pirkadat előtt halnak meg…

Igaz, hogy sokminden múlik Tenknél a napszak hangulati jellegén, de az is igaz, hogy ha van a hajnal iménti drámájának szöges ellentéte, hát a Hajnali séta című képé az, mert lám a táj nem veszít sokat a sejtelmességéből, a háttéri mélyben a ködvilágot még alig érinti a rózsás pír, s a felhőzsákok még feketéllőn úsztatják tovább az éji viharok emlékét, de a fák lombcsipkéje alól most bukkan elő és lépked ringó tündérlábbal az Ismeretlen lenge lény a nappali rejteke felé, csak apró talpa nyomát hagyva hátra az úton. Ha ezt, így és akkor meg nem ragadja a művész, ki tudja, akadna-e valaha is egy másik ecset, amelynek elhinnők, hogy akárcsak egyetlen, valószerűtlen, álomkönnyű hajnalért is érdemes élni!
Vagy azért az Útmenti házakat bíbor és aranyfényben fürdető részeg alkonyért, amelyik pompába öltözteti ezeket a díszítetlen épületeket, az innen távozó emberek úticélját szolgáló műhelyeket, kongó-pangó kicsi szatócsüzleteket, csipetnyi kirakat-kerteket, ezeket a kissé kopott, némán szalutáló utolsó strázsákat. Nincsen a képnek epizódja, statisztái sincsenek, sem motívumbeli eredetisége,- a házakban zajló életek, sorsok igénytelensége, a „semmi sem történik” ásító eseménytelensége az, aminek szürkeségét lángra­ lobbantja ez a különös alkony, azon kevesek egyike, miktől úgy búcsúzunk, mint szerelmünktől, akiről tudjuk, hogy többé nem látjuk.

Másutt viszont ennek ellenkezője, az egyetlen szín árnyalataiból végtelen gazdagsággal Kibontakozó egyszerű motívum döbbent meg, a Tenknél oly ritka nappali megvilágításban tárul elénk a dombhát és, mint valami aranyló kérgű gigantikus kenyér, uralja a tájat, a Búzáról című képen.
Az emberiség legfontosabb, legszentebb táplálékának iménti jelkép-jelentésű tájához társul témájával az Este című kép, amelyen a haza­térő aratók apró csapata fölé, az esti harangszóvaI együtt hatalmasan és szelíden borul az ég, a látóhatár mögül az alkonyi Nap fénye pirosra hevíti a bűbájos felhőgyerekek arcát, és kecses mozdulataikat oly ritmikusan táncoltatja, ami zenét sugall, ellenállhatatlanul – talán éppen egy Capriccio magával ragadó tételét.

Ennek a képnek a légiességével rokon a Ködös tavasz című képen látható sziromzuhatag, amelyik a Tenk-i piktúrában a szokványtól mindig eltérő, meglepő hatású virágábrázolások közül a boldog térbetágulást, a gravitációból kiszabaduló lények szabadságát látszik ünnepelni, míg a Fűzes fáinak görcsberándult gyökerei, a maguk földbeágyazott sorsából a távoli tájak iránt sóvárogva, alighanem tehetetlenül érzékelik a mellettük időtlenül tovasikló folyó, csendes, vagy viharos hullámjátékát. S ha valaki úgy gondolná, hogy az iméntiekben túl sok emberi emóciót ­tulajdonítottunk a növényi lényeknek, ne feledjük el, hogy a tétel címe itt is – a táj az emberben.

Ugyancsak a helyhezkötöttség, a mozdulni nem tudás, és egyáltalán a mozgás képzete foglalkoztatja a művészt a Lépcsők és lepedők című képen, a fel-, és lefelé haladó ember mozgását például a lépcsőfokok egymást követő azonos ütemű, méretű geometrikus idomsoraival, elképzelteti velünk ezt a mozdulatot anélkül, hogy rajtuk járó embert ábrázolna. A kötélen száradó lepedőket elvben ugyan himbálhatja a szél, de mivel itt szélcsend és ájult hőség uralkodik, a lepedők szárítását inkább ezzel az ólálkodó, tikkasztó déllel végezteti el, amikor reszket az álló Ievegő, lélek a lábát az utcára ki nem teszi, és elsápadnak a falak, téglák, kavicsok, – de még az ég is. Ilyenkor válik az ember idegenben hontalanná – kihez szóljon ebben a megnémult, megbénult fantomvilágban? Tudja, vissza fog vágyni ide, akarná még majd ezt a bódító délszaki hőséget, de mint annyiszor, most is visszatér otthona környezetéhez, az utolsó bokorig ismerős tájhoz, a hazatalálás, a révbeérkezés semmihez sem hasonlítható örömével, és azzal az árnyalatnyi szomorúsággal, ami nélkül a legropogósabban megfestett kép is ízetlen marad, mint a sótlan étel.

Ezeket, a szavakkal kifejezhetetlen belső eseményeket sűríti a táj hangulatába a Csillaghegy című kép. A sejtelmesség és a harsány, üde élet-szerűség némiképp bizarr együttese, mi az eddigiekből is sokféleképpen érzékelődött, volta­képpen már a festő téma -, és motívumválasz­tásában ott rejlik, a látottakból azt valósítja meg a vásznon, ami mögött eleve ott sejlik számára a józan nappalok és a bódult éjszakák egymástól korántsem idegen hangulata, az a ritmusváltás, s az a mindannyiunkban felszítható költői érzület, amitől ünnepivé válhat bennünk is a hétköznapi. A címbéli festmény például első benyomásként a bibliai Golgota-képeket juttatja eszünkbe: éji sötétből dereng elő két jegenye között a Krisztus­kereszt, alattuk lapul az alvó házak sziluettje, az egyiké díszesebb, tornyos, szinte regébe illő, a másik puritán, sima, vakolt falu, amolyan nappal­ éledő, – most belesimul az éjszakába, nem is sejtettve, hogy délidő tájt egy merőben másfajta kedély és ottnonosság jegyében, paprikáskrumpli finom illata szokott itt szárnyrakelni ….

Álljon itt végezetül a Városszéle-kép, mint olyan, amelyik a legáthatóbban, s valami magyarázhatatlan festői szuggesztióval, egy szinte szokványos, egyszerű tájkivágat útján közli, tudatosítja, de súgva, és nagyon belülről: ez a hely a te hajlékod, megérkeztél. A csálé tetejű apró kék ház, néhány jegenye, egy kémény és egy domboldal az alkonypírba vesző körvonalával, ki tudja miért, azt a gondolatot érleli bennünk, – de úgylehet a festőben is – visszatekintve a déli tájak feledhetetlen varázsára: lehet, hogy meghalni Corfuban lenne jó, de élni itt kell, és lsten szabad ege alatt, hanyattfekve, akár ebben a magasranőtt, senkiföldje-fűben, és azon álmélkodni, hogy lám mennyire oltalmazó és meghitt az esti ablak fénye, és hogy az alkonyok is másképp fájnak, ha itt búcsúzunk tőlük. Mert ahogyan Bihari József, a megrendítően emberi mélységű színjátszás legnagyobbja mondotta: „Nem mindegy, hogy mi marad meg az ember szemében!”

Nos, e sorok írója, hasonló okból, úgy gondolta, ha majd közeleg a végóra, az emberi méltóságot őrzendő, maga elé idézi a valaha látott, boldogító és valami módon felemelő tájakat. Csakhogy a főpróba, egy halálközeli állapotban, csődöt mon­dott, semmisem tért vissza az egykori varázslat eIevenségével, kongott a táj a látomás helyén.
És ez a csalódás a lélek képzeleti erejének halált enyhítő hatalmában, Tenk László tájainak imént lepergetett emlékőrző dokumentumsorozata nyomán felengedett: a felidézhetetlen, kilyukadt, elveszett tájemlékek helyét úgy foglalták el a festményei, ahogyan hosszú gyász után egyszercsak felderül az arcunk egy kisgyerek szemünk láttára kibontakozó szépsége és képességei láttán.
Képeiből az a valami árad, ami több a sokszor nézett festmények megunható szépségénél, az a „nem mindegy”, ami a jelentős tartalmú alkotásokból megmarad az ember szemében.
Vagyis azok a művek, melyekben a látvány nem oltja ki a látomást, s így alkalmasak arra, hogy útitársunkul szegődjenek ebben az illúzióktól, álmoktól megfosztott mai korban, és csendesen megérintsenek a mélyekből és nagy távlatokból érkező poézisükkel.

Supka Magdolna