1. Önéletrajz  
   
E könyv előkészítése során felmerült egy korrekt, tényszerűen pontos életrajz megírásának igénye.Amikor Bakonyi  Ági, a könyv szerkesztője elkészült a munkával, és először olvastam azt, az jutott az eszembe, hogy a tények mily kevéssé fedik az ember számára igazán fontos és meghatározó hatásokat, kapcsolatokat, élményeket. E hiányt próbáltam pótolni ezzel az írással.

Gyermekkorom első összefüggő emlékei Tatabányához kapcsolódnak. Nagy kujtorgások, bandázás a kénesen gőzölgő meddőhányók, kérges felületű iszapgödrök, rozsdásodó csillék és váltakozva, csenevész bozótosok, békás-nyálkás bombagödrök és az itt felejtett öreg erdők világában.
Végtelen szabadság. A Turul, a tatai Fényes és Öreg-tó, a bánhidai Centrálé meleg vize, de a cementgyár mindent beszürkítő hihetetlen finom pora is, az erőmű idétlen betonköcsögei is, mind-mind felejthetetlen nyomot hagyott bennem.

Ennek az időnek keserű emléke, szüleim válása. Egyformán szerettem Őket. Feloldhatatlan dilemmát jelentett, hogy választanom kellett közöttük. Ma már értem és megértem Őket, de valószínű az akkori lelki sérülésnek, a hegnek az érzékenysége az, ami később a művészet felé sodort.

Építésznek készülve szükségét éreztem, hogy a rajztudásomat is fejlesszem. Az öröm, amit a feladatok megértése, megoldása és az alapok elsajátítása okozott, arra sarkallt, hogy felejtve az építészetet, festőnek készüljek. Második nekirugaszkodásra felvettek a Képzőművészeti Főiskola nappali tagozatára, közben egy évig esti előkészítősként a Kelenföldi Hőerőműben dolgoztam, mint segédmunkás.

A felvételi ugyan sikeres volt, de szakköri előtanulmányaim csak arra voltak elegendőek, hogy eltakarják a hiányosságokat s leplezzék képzőművészeti tájékozatlanságomat. Tizenhét évesen voltam először a Nemzeti Galériában. Nem tudtam betelni a kortárs festők műveivel, de senkit sem ismertem közülük. Vissza visszatértem a nekem tetsző képekhez, és memorizáltam a neveket: Márffy, Gulácsy, Tornyai...


Grúber Béla: Műterem












*Demonstrátor: A Képzőművészeti Főiskolán, a tanítványok közül kiválasztott személy, aki segítette a mester munkáját. (Modellek felvétele, kellékek, csendéleti tárgyak beszerzése, stb.)
Főiskolai Mesterem Bernáth Aurél volt. Mint festőt túl finomnak, arisztokratikusnak találtam, de az érzékenység, ahogy velünk bánt és az óriási kultúra, amely minden szava mögül felsejlett, feledtették velem fenntartásaimat. Később jobban megismerve piktúráját, azt is megtaláltam benne, ami közel áll hozzám.
Évekig demonstrátora voltam, ami némi fizetéssel járt, és apám támogatásával együtt konszolidált anyagi helyzetet teremtett.

A Mester sokat segíthetett, de legtöbbet egymástól tanultunk. Főiskolai éveim legnagyobb tanulsága, hogy megismerhettem Grúber Béla munkáit, azok közül is elsősorban a könyvtárban lévő "Műterem" című képét.

Első látásra rádöbbentem, hogy remekművel állok szemben. Később, fokról-fokra megértettem a festő munkamódszerét, gondolkodását, felfogtam azt a bensőséges viszonyt, amely a témához, tárgyaihoz, szereplőihez fűzte. Lázba hozott a festék szabad használata, a faktúrában rejlő lehetőség. Magam is készítettem egy műterem-tanulmányt, mintegy meghatározva a viszonyomat a műteremhez, az elődökhöz, a festészethez.

Már ebben a tanulmányi időszakban is az önismeretet éreztem a legfontosabbnak a tovább lépéshez. A legtöbb gondot nekem az okozta, hogy a munkában előtörő ösztönös kifejezésem és a tudatom által diktált igazodási kísérletek rendre szembe kerültek egymással.

Úgy érzem, ezt a két kitételt: "ösztönös kifejezés" és "igazodási kísérlet" bővebben ki kell fejtenem. Talán onnan kezdem, hogy a tanulmányok festése közben egyre inkább megvilágosodott előttem az élmény szerepe. Ráébredtem arra, hogy a világ, az emberek, arcok: "a látvány", néha kivételes kegyelmi pillanatban teljes harmóniában van velem. Olyan, mintha érzéseim, hangulataim kivetülése volna. Ez az azonosság-érzés oly erős volt, hogy kényszerített a dolog megragadására, képpé formálására. Ilyen pillanatokban a festés is magától értetődő lett, természetes áradás, gomolygó, szóban alig körülírható érzéseim pontos lenyomata. Ez egy felfokozott kettős élmény volt, a meglátásé és a festésé. A kettő között, az azonosságok megragadásában határtalan lehetőség nyílott önmagam mélyebb megismerésére. Mindez  azt eredményezte, hogy a  "látványba


Lengyel Károly: Ovális
 
belelátott" dolgok váltak fontossá, és ezek megragadása is csupán a látvány megragadásán, illetve abban való elmélyülés folytán vált lehetővé. Ösztönös kifejezésem így a közvetlen ábrázolás felé vonzott.

Most az "igazodási kísérletekről".
Fiatalember voltam, telve hittel és elhatározással, hogy a kort átélve, az élményeket magamon átszűrve, a századunk áramlatait megértve, azok között saját helyem megtalálva: magam is "modern" festő leszek. Az átélés, és az élmények átszűrése jó úton haladt, a kor áramlatainak megértése pedig elsősorban tudati feladat volt. A különböző -izmusok, tendenciák elemzésekor, lehetőségeik és hiányosságaik számba vételekor sokszor jutottam arra a következtetésre, hogy a XX. század művészetében a "látvány" és a nyomában fellépő "élmény", mellékes szerepet játszanak, szinte pejoratív jellemzői a "maradi" alkotóknak. Másik, számomra jelentős ellentmondás volt, hogy korunk gyorsuló tempóban egymást követő irányzataiban fő helyre került a meghökkentés, a váratlanság, az előzmény nélküli gondolat, szemben az elmúlt (több) ezer év legjobb műveivel, melyeknek közös és fő jellemzőjük szerintem az elementáris kifejezés volt. (Elementáris kifejezésen a mű minden fenntartást elsöprő hatását értem, ami magával ragad, és minőségével meggyőz az igazáról.)

Mindezek alapján úgy gondoltam, hogy az igazodási kísérleteket félreteszem, és elsősorban magam megismerésére és őszinte kifejezésére koncentrálok. Ebben az önismeretre irányuló vívódásban nagy segítséget jelentett barátaim megismerése. Az ő küzdelmük, sikereik, kudarcaik értékelése, viszonylagos objektív vizsgálata ugyanazt a folyamatot tárta fel, amely bennem is zajlott.

Barátaim közül elsőként Lengyel Károlyt említem. Együtt indultunk Miskolcról. Rajztudása és technikai készsége már szakköri tanulmányaink során lenyűgözött. A Főiskolán évfolyam- és szobatársak voltunk. Nagy szorgalmú, a szakmát végtelenül tisztelő ember, mindenkor remek ellenpontja volt az én felületességemnek és látszatmegoldásaimnak. A valóság kristályos leképzése és a felette álló elvont idea, együtt voltak jelen a munkáiban. Máig tanulok tőle.


Hegedűs Endre: Kisfiú 
 
Másik barátom, akitől sokat tanultam Hegedűs Endre. Ellentmondásos alkat, a munkában eltökélt és pardont nem ismerő, ugyanakkor kétségek gyötörte vívódó ember. Az üres vászon előtt állva, a felmerülő lehetőségek sokasága és saját képességeinek korlátja, néha szinte bénítóan hatott rá. A feszültség expresszív kivetülése munkáiban, sokszor töltött el irigységgel, küzdelme önmagával, pedig részvéttel. Ennek hatására magam is igyekeztem fékezni a munkám lendületét, hogy állandó cselekvési kényszerem ne vezessen az ellentmondások megkerüléséhez.

A kollégák, barátok munkáin kívül rendkívüli tanulságokkal járt a nagy mesterek képeiről készült reprodukciók tanulmányozása. Ebben az időben utazásra, külföldi múzeumok látogatására nemigen gondolhattunk. A könyvek lapozása közben, a festészet határtalan lehetőségei tárultak fel és ezekhez való viszonyom, vonzódásom, vagy idegenkedésem, újabb információkkal szolgált saját hajlamaim, lehetséges utamat illetően. A lehetőségek nagysága arra sarkalt, hogy még többet dolgozzam.
A napi 8-10 óra munka azt eredményezte, hogy a műtermi világ, a tanulmányok és az ottani élmények már nem elégítettek ki. Úgy éreztem, saját művészetet csak saját élet teremthet. Itt kell hagynom ezt a védett műterem-világot, hogy a való élet még eddig ismeretlen hatásai formáljanak engem is és munkámat is. Évhalasztási kérelmet adtam be a tanulmányi osztályra. A honvédségtől jelezték, hogy ősszel elvisznek katonának, mivel elhagytam az iskolát. Ekkor gyávaságom közbeszólt. Lóhalálában visszavontam az évhalasztási kérelmet és visszamentem a műterembe.


Eisenmayer Tibor: Tanulmány
Még egy barátról kell írjak, hogy a történet folytatása is érthető legyen. Eisenmayer Tiborról. Különös lény volt. Erő, mániákus elszántság, kirobbanó tehetség, ellenőrizhetetlen indulat. Metsző kritika és kérlelhetetlen önboncolás jellemezte.
A kor, amelyben éltünk csak szította bennünk az elégedetlenséget, és a "rendes" többséggel való szembenállást. Gyávaságom, az évhalasztást illetően, fokozta a békétlenséget önmagammal és az iskolával szemben. Mivel nyughatatlan, némi túlzással mondhatnám izgága, olykor duhaj ürge voltam, többszöri fegyelmi vétség után, - egy verekedésben való részvételünket követően, - kizártak a  Főiskoláról.
 

 
Katonaként szabadságon



Tenk László:Csodaszarvas
A sors fintora, vagy igazságtétele, hogy fél évvel a kirúgásunk után most már elvittek katonának, és ma visszanézve ez a két év felnőtté válásom ideje. A kemény, a művészetnek ellenséges közeg próbára tette alkalmazkodó- és tűrőképességemet egyaránt. Mégis, fontos dolgaimban megerősödtem. Nekibuzdulások helyett a kitartás, a cél érdekében a tűrés és a lemondás vált fontossá. Most már tudtam mit akarok és azt is, hogy ami fontos, azt mindenáron keresztülviszem.

1968-ban a Csehszlovákia  bevonuló magyar katonák között voltam. Sokkollt az az érzés, hogy egy forradalom elfojtásában használnak fel engem. A lehetőség, hogy esetleg tüntető diákokra kell lőnöm, romantikus képzelgések sorát indította be (szökés, dezertálás, átállás lehetőségeit kutatva). Megvalósításukra -szerencsére - nem kellett sort keríteni. Közeli emlék volt még a mi forradalmunk elfojtása. A "nagy testvér" ugyanaz. Az esemény tanulsága, a szomszéd népek egymásra utaltsága, hasonló sorsa. Egyébként, jó volt látni a magyar katonák többségének higgadt, együtt érző viselkedését. Az elindult barátkozás nyomán - ami nem szerepelt a tervek között-, néhány hónap múltán, ki is vontak bennünket az országból.

Leszerelés után Lengyel Károly fogadott be egy műteremként szolgáló, korábban növénytermesztésre használt üvegházba.

Ismét (festőként is) folytathattam saját utam keresését. A kifejezést majd kizárólag emberábrázolás segítségével képzeltem el. Az útkeresés időszakát portrék, figurális és többfigurás kompozíciók jelzik. Az elmozdulás csupán az ábrázolás közvetlensége és elvontabb jellege között történt. Az előbbire irányuló kísérleteim az ösztön felszabadítása révén, tudat alatti tartalmak felszínre hozására irányultak. Az a képzetem volt, hogy a közvetlen előadás legkisebb egysége az ecsetvonás, ennek lendülete (a grafológia mintájára) olvashatóan, második tartalmi rétegként elmond rólam. Ezzel ellentétes irány volt a látvány impulzusain túli általánosabb, elvontabb összefüggések feltárása, illetve ennek kísérlete. A színek természete és rendje, a mozgás és a fény megragadása.
 


Tenk László: Kiűzetés



Tenk László: A debreceni csonkatemplom
Kísérletet tettem filozófiai tartalmak megfogalmazására is.
A fényt előbb a formát felbontó, majd a szabad összerakást lehetővé tevő, a látvány esetlegességein túlmutató szervező erőként használtam. Ahogy csökkent az igényem az elvontabb ábrázolásra, úgy egyre fontosabb lett a fény, látványban betöltött szerepe.

Érzések, hangulatok, fokozott hatású hordozójaként, egyre nagyobb szerepre tett szert. A figurák ábrázolása eközben vesztett fontosságából, a táj pedig fő helyre került. A "figurális útkeresésnek" a képi nyomait a "Emberhegy" c. első fejezetben láthatják.

Üvegházi időszak után a kecskeméti művésztelepen dolgoztam. Akkori gondolkodásom szerint, egy elkötelezett művésznek nem szabad megházasodnia. A bizonytalan egzisztencia, és teljes embert kívánó munkája miatt, ez felelőtlenség lenne. Ekkor ismertem meg későbbi feleségemet, aki férjes asszony volt. A találkozás felborította minden "okos" elképzelésemet. Hosszú ideig néztünk egymás szemébe, zuhanásszerű szerelem, s még azon a hajnalon elutaztunk a művésztelepről.



Harminchat évet éltünk együtt. Életünk mérlege, három gyerek, hét unoka, sok-sok utazás, nélkülözés, öröm és bánat. Közös munkánkról szól a "Tíz Gobelin" című fejezet, és feleségemnek állít emléket "A kert asszonya" című.

A család, növekvő felelősséggel járt, ezért megpályáztam egy debreceni műteremlakást. Öt évig éltünk Debrecenben. Először kemény küzdelem volt a befogadásért, majd a fennmaradásért.

Közben Nyírbátorban rajztanári stúdiót és középiskolás képzőművész kört vezettem. Ez a munka azáltal, hogy remek emberekkel dolgoztam, rákényszerített a szakmai kérdések tisztázására. Ezért sokat köszönhetek nekik.
Debrecenben idegen maradtam. Provinciális kisszerűség, érdektelen belső harcok. Az első adandó alkalommal megköszöntem a vendéglátást és visszaadtam a kulcsot.




TL: A kispesti víztorony 




TL: Montmártre-i kávéház 




Kispest, apósom házában egy szoba-konyha és egy falbontással kialakított szükség-műterem. Otthonos, kisvárosi környezet, barátságos emberek, házak. Itt el tudtam képzelni jövőbeni életünket.

Most ismét az életemre, a munkámra meghatározó élmény következik: egy fantasztikus tanulmányút Párizsba, Düsseldorfba, Marseille-be.

A kiszakadás az otthoni környezetből, a világlátás önmagában is nagy élmény, ráadásul akkor találkoztam először élőben a "nagy" elődök képeivel. Van Gogh, Cezanne, Matisse...
A látottak hatására átszakad minden gát, ami az eddig bizonytalanul alakuló saját kifejezésem előtt volt. A belső harc jó időre eldőlt. Az eddigi racionális megközelítést elsöpörte a szabad festészet élménye. Éreztem, ami mindig is vonzott, a valóság sugallataira kell hallgatnom, és az ösztöneimre bízva magam, az igazodás helyett én is a szabadságot kell, hogy válasszam. Az ösztön, vagy megérzés megbízhatóbb segítőnek ígérkezett, bár a tudat kontrolláló szerepét nem kérdőjeleztem meg. A nagy élmény, az erős kifejezési kényszer és a szabad festészet, együtt megteremtik az "előadást", egyben jövőbeni stílusomat és kifejezésemet is. Az "Egy festő Velencében" c. fejezet az utazások eufóriáját és a külső "útkeresést" tükröző képekből mutat válogatást.

Ezt az első utat számos követte, mind tanulságos. Abban az időben egy hónap volt a külföldön eltölthető idő. Kevés, hogy a felderítésre váró világ, - a tájak, múzeumok, városok, - akárcsak töredékét is megismerjük. Sok, mikor a felgyűlt élmények tömegében rendet kellett tenni. A bizonytalanban eltöltött, zaklatott, hajszolt hónap után, a hazatérés egészen másfajta örömöt okozott. A rohanó világ reánk zúduló élményei után, a biztos menedéket nyújtó otthon, a szeretett emberek, tájak, a haza, a nyelv, mind, mind a bensőséges nyugalom, a biztonság és állandóság érzését sugallta. Az utazás hatására átértékelődtek életünk naponta ismétlődő helyszínei, hangulatai. Döbbenetként hatott a felismerés, hová a nagy rohanás, az ismeretlen hajszolása, mikor a legkifejezőbb dolgok, az érzéseid tükrözésére alkalmas tájak, itt hevernek a lábad előtt. A "hazatérés" című fejezet ezekből az itthoni képekből mutat válogatást.


Tenk L: Hazatérés II.
 
 

  Tenk L: Jazz-kálvária 
 


Romantikus kép

Magamról, munkámról Nagybányán születtem 1943-ban. Folytathatnám mikor, hol, miként éltem? Helyette: legkedvesebb íróim: József Attila, Dosztojevszkij, Faulkner, Zenében: Bach, Sztravinszkij és Bartók műveit, a Beatles és Elton John lemezeit kedvelem. Számon tartom Béjart-t és Brook-ot. A film királya: Fellini, a szobrászaté: Michelangelo, a festészeté: Csontváry, Mesterem Bernáth Aurél volt. A festészetet az önismeret és a világ megismerése eszközének tekintem. A világ csúf épület. Kusza eszmék csapnak össze, félelmetes perspektívák nyílnak. Közöny, törtetés hasznos tulajdonságok, a szenvtelenség – objektivitás, a handabanda – egészséges indulat, a kiagyaltság – szerkezet, a szirup – mély érzelem. Pusztul a természet, redukálódnak a kapcsolatok, odvakban, pótszereken élünk, nem ismerjük meg egymást. Gyerekek nőnek fel szülők nélkül, szülők öregszenek meg öröm nélkül, öregek halnak meg részvét nélkül. Ebből a világból veszem a követ, hogy újra-építve jobb legyen. Köveim: arcok, virágok, mozdulatok, tárgyek, utcák, hangulatok, csak a kötőanyaga más, a szeretet. Barátkozván a korszerűtlenség vádjával, ajánlom figyelmükbe munkáimat. Budapest, 1979. december 10-én.

Tenk László
Csillaghegy külön fejezetet érdemel. Kispesti házunk szanálása után itt vettünk egy romos kastélyt. Amikor lakóhelyet kerestünk, ez a ház volt az első, amit megnéztünk. A környezet, a tér, a távolság és a rálátás a városra, a városszél, a vidék, az itt élő emberek, azonnal otthonná tették, illetve lehetőséggé. A renoválás, a ház leégése, újraépítése viszontagságos út volt. 30 éve építkezem (és még mindig szeretem). Hajdani vonzódásom az építészethez, most végre teret kapott. A ház mára már olyan, mint én vagyok. Ráadásul, itt lakik minden gyerekem, menyem, vejem és unokám. Nekem is műterem, lakás, galéria. A "Jazz kálvária" c. fejezet ezekből, a szűkebb környezet inspirálta képekből válogat. Tán gyermekkorom tatabányai élményeihez tudnám hasonlítani azt a természetes otthonosságot, amit nekem Csillaghegy jelent.

Talán nem érdektelen, ha ebből az időből egy rendhagyó életrajzot mutatok. Sokat ma sem tudnék hozzátenni, legfeljebb egy-két, azóta megismert "nagyság" nevét.

Csillaghegyi életünk, a várostól való eltávolodásunk, az emberektől való távolságot is növelte. A természet kínált emberi sorsok, érzések, helyzetek felmutatására alkalmas médiumot, a fát. A fákról, e meghitt barátaimról készült portrékat, csoportképeket mutatok be a "Fűzfa-ország" című fejezetben.

A festészet anyagi, megélhetési lehetőséget csupán a Képcsarnok vállalat révén kínált. Több mint tizenöt évig adtam oda rendszeresen képet. Azt kell mondjam ebben is szerencsém volt. Tűrhető, nagyobb nélkülözésektől mentes életünk lett. Az időnként előkerülő akkori képek nem árulkodnak a pénz érdekében való megalkuvásról, inkább arról, hogy a biztonság fejében, legjobb képeimet oda adtam. A beadott képek jelentős része csendélet volt. Témái rendszerint virágok, tárgyak, műtermi kacatok. A liliom és kalapács című fejezet, ilyenekből mutat néhányat.

Ajándék az élettől hogy megismertem Supka Mannát. A nyolcvanas évektől voltunk barátok. Felmérni alig tudom azt a segítséget, amit Tőle kaptam. Az első ember volt a felnőtt életemben, aki érdemileg szólt a munkámhoz. Észrevételei, tanácsai, kritikája a korábban kialakult saját kifejezésem megerősödésében segített. Segített a munkámban, segített szakmai gödrökből kikapaszkodni, segített a kiállítások rendezésében, segített azzal, hogy írt róluk, és legtöbbet azzal segített, hogy hitt bennem.


Műteremgaléria 



Megnyitó: Supka Manna
 A közönség számára írásaival, megnyitóival hozta érthető közelségbe azt, amit csinálok. A képek bemutatásánál sokszor megidézem Őt, hajdani tanulmányai segítségével.

A rendszerváltást követően a megszűnő Művészeti Alap után létrejött Alkotóművészeti Közalapítvány első kurátorai között voltam. Heroikus és egyben naiv küzdelmet folytattunk a művészek vagyonának megmentéséért, illetve működővé tételéért. Megmosolyoghatnak, mert botcsinálta közgazdászként, egy időben még a Képcsarnok Részvénytársaság Igazgatótanácsának elnöke is voltam. Úgy gondoltam, ha a szakmai pályák kitűzésében, egyengetésében veszek részt, a szakmánk egésze jut lehetőségekhez, és azt ki-ki tehetségének megfelelően hasznosíthatja. Nem rajtam múlt, hogy ez az embert őrlő munka nem sok eredményt hozott.

Hasonló gondolat motiválta 90-ben a T-art Alapítvány létrehozását is. Ekkor már látszott, hogy a művészet rövidtávon kárvallottja lesz a változásoknak. Az is körvonalazódott, hogy a demokrácia és a művészek minőség szerinti megkülönböztetése ellentmondanak egymásnak. Közpénzből csak a nagy egész preferálható. A minőség meghatározása és annak külön támogatása, a minőséget meghatározó ember felelőssége és csak a támogatásban érdekelt erők összefogásával tisztességes. Ezeknek az erőknek a megszervezésére, a művészek támogatására és egy állandó kortárs gyűjtemény megalapozására hoztuk létre feleségemmel az alapítványt.

Fenyegető volt, hogy az állami támogatások elapadtával a művészek és a művészet légüres térbe kerülnek. A jövő az igényes, értő, a művészet fennmaradásáért áldozatot vállaló közönség létrejötte. Ennek a kialakuló, saját közönségnek a tájékozódását volt hivatva szolgálni az Alapítvány Kortárs Gyűjteménye. Itt kell elmondani, hogy e gyűjtemény a felkért művészek adományaiból jött létre. A felkéréseknek egyetlen feltétele volt a művészi minőség. Az elmúlt évtizedben a gyűjteménynek az állandó bemutatási lehetőségét kerestük, eddig sikertelenül. A közönség és a művészek kapcsolatát szolgálták az egyéni és csoportos kiállítások is, amelyeket itthon és külföldön szerveztünk. És itt van még egy csokor a közreműködésünkkel létrehozott kiadványokból is, ezekből az is látszik, hogy mit tekintettünk és tekintünk minőségnek.









Istálló-műterem, Kán
A közösségi elfoglaltságok nem akadályoztak a festésben. Ha ezt az időszakot vizsgálom, azt kell megállapítanom, hogy a közéleti munka lényeges hatást nem tett a képeimre. Annak ellenére, hogy sokkal többet voltam emberek között, nem fordult meg az a tendencia, amely az emberi figurák lassú fogyásához, a táj, uralkodóvá válásához vezetett. Ezt a változást jól összehasonlítható módon tükrözi a "Szent Ferenc földjén" című, az utóbbi évek utazási élményei nyomán született képekből szemezgető fejezet. Az "Út a fény felé", a hit, az élet és halál kérdéseit érintő, a "Fal és kapu" pedig, magamhoz képest is, meditatív, szemlélődő képeket sorakoztat.

Maga a festés hol könnyebben, hol nehezebben ment. Hol a megszokott ismert dolgok, hol a szokatlan helyzetek hatottak inspirálóan. A művésztelepek és az ott dolgozó barátok mindig nagy lendületet adtak a munkámnak.

Az élet, sajnos gondoskodott arról, hogy ez a lendület időnként megtörjön. Annakidején a házunk leégése nagy trauma volt, de fiatal lévén könnyebben túltettem magam rajta, sőt erőm összpontosítására késztetett. Kétezerben egy újabb legyintés. Agyvérzés a rosszabbik fajtából. Szerencsém volt, talpra álltam, egy ideig bal kézzel festettem, majd a jobb kezem is visszanyerte mozgását. Próbáltam okulni a bajból, aránytalanul terhelt életemet racionalizáltam, számos közéleti feladatot visszaadtam, lemondtam. Azóta ésszerűbben használom energiáimat. A betegség ugyan akadályozó tényező volt, de önmagam megismerésében tovább segített. Alig, hogy feleségem segítségével kilábaltam a szakadékból, újabb megpróbáltatás jött. Közös életünk került veszélybe Zsóka betegségével.

Öt év emberfeletti küzdelem, s bekövetkezett az elkerülhetetlen. Sajnos kevés voltam ahhoz, ahogyan Ő engem, én is kisegítsem Őt a bajból. Betegsége visszavetette a munkámat, úgy lelki, mint fizikai okokból, hisz minden erőnkre szükség volt a kór feltartóztatásához, elviseléséhez. Nem sokkal halála előtt befejezett kép, amelyik hűen tükrözi akkori lelkiállapotomat.
 


Tenk László: Műterem, tél, monitor
 
Egy hajnalon a számítógépet bekapcsolva, megrázott a kétféle hideg (majdhogynem rideg) fény ellentéte; a beszűrődő, a kinti világ és a visszaverődő, az új világ fényében a tárgyak komor, robosztus dermedtsége. A látványt koronázta az ablakban, a behavazott fa időtlen és plasztikus látványa. E mélyponton ért Kugler Flórián barátom felkérése ennek a könyvnek a létrehozására. Azóta, majd egy év eltelt. Nem egyszer éreztem, hogy a feladat meghaladja erőmet. Máskor, kétségeim támadtak, hogy kell-e 64 évesen életmű-könyvet készíteni. Azt mindenképpen eredménynek tekintem, hogy rendet kellett tennem a képeim között. Ma, közel hétszáz festmény van a számítógépben, minden adatával egyetemben. Készen az életrajz, a kiállítások jegyzéke, a díjak és a velem foglalkozó irodalom felsorolása. A képek válogatása, csoportosítása pedig rejtett összefüggéseket tárt fel, amit, remélem, további munkámban még hasznosíthatok.

Tenk László