Vérbeli kolorista

Olyan festészet Tenk Lász­lóé, amilyen manapság nem­hogy Magyarországon, de a földkerekségen is ritka, mi­vel ebben a nagyon keserves, bizonytalan, vívódó világ­ban a boldogságot hozza, bensőséges, nosztalgikus ér­zéseket jelenít meg. Jobbára köznapi dolgokat, de olyan hőfokon s a benső átélésnek olyanfajta elevenségével, hogy azt amolyan szakszerű műelemzéssel csupán ki­foszthatnánk. Ezért hatá­roztam úgy: csináljunk ezút­tal a művészettörténetből életet, olyat, amilyen ez a piktúra. Ennek a festőnek minden képe lélegzik, han­gulati atmoszférájával, köl­tészetével.

   Vajon mi a nyitja ennek az erős lélegzésnek? Nos,Tenk László 1988-as buda­pesti kiállításán derűs, őszi verőfényben fürdött a város, és én akkor eszméltem rá festményeinek arra a külö­nös erejére, amellyel a fala­kon, zárt helyiségben is győ­zik a versenyt a legharsá­nyabb kinti valósággal, az akkori ősz színvarázslatá­val. Talán mert az emlé­keinkben, sóvárgásainkban szunnyadó égtájak és évsza­kok felfokozott álomképét szuggerálják belénk, ezzel repítenek át a mediterráne­um óceáni kékjébe, és min­den táj, minden nép alko­nyainak és éjszakáinak tá­gasságába.

   Alkonyai egyenesen cso­dálatosak. Csontváry óta senki nem merte a lebukó Nap égi viadalát a vad szín­orgia naturális valóságában megidézni. Egy-egy szelí­debb képcím - az Őszről - ­elégikus, lombhullató tájat sejtet, ehelyett valami fékte­len zendülésnek vagyunk a tanúi: lángoló égbolt alatt egy kamasz nyakába emel egy kisebbet, s az szélesen lendülő karral hahót kiált. Bódult-boldogan ünneplik az őszt, s ünnepüket felerő­síti az égi színjáték mása a tócsák tükrében.

   A tavasz is tobzódik az erdei fák villódzó fény koro­nájában, a rügyek nyers illa­tát az érzékcsalódásig herse­gik a zöldek. Tenknek el­hisszük a tűnt ifjúkorból azt is, mit rég avíttnak véltünk, hogy érdemes szerelmesnek lenni, rejtőztető esti kapuk alatt csókolózni titkon, s egyáltalán azt, hogy van olyan piktúra, amelyík ké­pes visszacsempészni szá­munkra a képzeletdúsító ro­mantikát. Így a Baljós siká­tor kihaltsága lúdbőröztet, de korántsem a "közbizton­ság hiányával", sokkal in­kább sejteti egy másik kép témáját, marcona legények érkezését, s tétova lépteit an­nak, Akiért verekednek, a riadt, báva leánynak. Itt még akkor sem rendőri szi­réna veri fel az éjszaka csendjét, ha már megtörtént a Bűntény Toledóban, hiszen máris többről tud a benn­fentes púpos éjjeliőr nyom­leső szimata, és más háttér­be világít be kézilámpásá­nak kutakodó fénye.

   Nyilvánvaló, hogy az ilyen, már-már korszerűt­lennek bélyegzett érzelmi színezet s a festői motívum életképi megelevenítése csak igen avatott mesterségi tu­dással, a szín, a faktúra, a felületek plaszticitásának nagy változatosságával vá­lik meggyőzővé, még a me­rőben ösztönösnek ható, ör­döngös koloritbeli vakme­rőség is hosszú, tudatos technikai kísérletek során érkezett el a mindent merhe­tés szabadságába. Csak ilyen fortélyok birtokában engedhette meg magának a festő, hogy az érzelgősség látszata nélkül, de nem is higgadt ecsettel s nem csu­pán kibicként járja be ke­délyvilágunk rejtelmes ösvé­nyeit, s hogy úgy tudjon megfesteni egy Krúdy-figu­rát, például Szindbádot, ezt a garabonciás álomjárót ­aki valójában világárvája volt -, ahogyan némelyik ré­gi sírásunk emléke szokott visszatérni hozzánk, ismerő­sen. .. vagy hát itt van ez a Reggeli séta... Ártalmatlan, üde téma. De aki kilépett már hajnalban a kapun a semmibe, az ősbizonytalan­ságba, amikor nem lehet tudni, hogy életben mara­dunk-e, nos, az tudhatja csak, hogy közvetlenül nap­felkelte előtt sem nem ellen­séges, sem nem barátságos a lét: itt ez a nagy kozmikus hajnal, ezzel a kis vacak Földdel, ebben a hatalmas világtérben, és jön a pára, és beterít mindent... csak egy kis női figurát, csak a léptét meg valami pendelyt lebbent elő a szecessziós fodrozatú szoknya és lombozat mögül a festő, szinte csak kísérte­ties áttetszőséggel, hogy meg ne ölje a látható val a láto­mást.

   A Nagy Természettel való találkozás élményéhez tar­tozik az is, hogy ez a művé­szet oltalmazó. A szónak szinte biblikus jelentésében refúgium, a védettség, a me­nedék e csendes birodalmá­nak olyan meghökkentő, olyan hallásunkon túli oly­kor a csendje - például a Tél, ember, kutyák képen a szikrázó, szigorú fehérség­nek -, hogy az önkéntelenül is Brueghel teleit juttatja eszünkbe.. .

   Persze éppen azért kell a ma festőjének az ilyen hóva­rázslathoz vérbeli és mámo­ros koloristának lennie, hogy ne feszélyezze az elő­kép nagysága, s hogy bele­sejtethesse a saját művébe azt a fajta másságot, azt a hóillatot, amitől amannál hazaibb s rokonabb lesz szá­munkra ez a téL.. De hát ugyanilyen színmágia kellett ama déltengeri káprázat megidézéséhez is, amelynek balzsamos közegében a Se­besült ember lassan újraéled, s a földi partról már-már a végtelenbe réved, félig ott­honosan.

   Úgy tűnik, mintha Tenk­nél a tél s a dél - az évszak, a hő s a kedély e két sugárzó végletét - azonos mélységgel járná át valami delejes áramkör: az érzület és a szí­nek együttes vibrálása. Ez az, amitől kolorizmusát olyannak érezzük, mint az olasz énekesek muzikalitá­sát és hangját, ezt az áradó, adakozó, velük született művészi hatalmat.

   Bizonyára a festőnek a la­tinitás meg az Itália iránti vonzalmából született s ala­kult tündéries éjszakai láto­mássá, s a római birodalom jánosbogárka módjára fosz­foreszkáló makettjévé az Aquincumi múzeum és rom­kertje, ez az ódon-idilli, ám festő számára némiképp ku­lissza hatású kép téma. De még így is őriz valami becse­set, s ha csak áz egykori nagyság csalóka ábrándját, akkor is több ez és vigaszo­sabb, mint a romkerttel szomszéd - Tóth Árpád ver­selte - egykori kocsma hűlt helye, s annak a semminél is siralmasabb korábbi állapo­ta, amidőn az omladozó fa­lak s felettük a tetőgerendá­zat végső maradványa, ez a keselyűrágta csontváz is fokról fokra tűnt el a sze­münk láttára.

   Az emlékek csupasz he­lyénél csak a gyermekkorból épen maradt helyek és tár­gyak zsugorodása a fájóbb, az, ami csak benső látásunk­ra bízva őrződött egykori nagyságában, s ami szá­munkra a feledhetetlent tar­talmazta... Hát nem merek elmenni gyermekéveim szín­helyeire, mert minden, min­den törpébb, laposabb, szür­kébb. A kis dombra a kert­ben hegyként emlékeztem, s lett belőle vakondokpúpnyi, a lugas kupolája meg egyet­len görbe karó. Talán Tenk­re bízhatnánk a rejtekhelyek elveszíthetetlenségét?
   Vagy a temetőkét. .. Ha ismeretlen vidékre megyek, vagy külföldre, bizonyos, hogy a temető az a hely, ahol nem érzem idegennek magam. A temető nemzet­közi, akár a halál. Sőt világ­közi. Bárhol legyen is az em­ber, abban biztosan révbe talál, van hová menekednie. Tenk őszi temetői Med­nyánszkyt, a tájak mélabújának legnagyobb költőjét is eszünkbe juttatják, ahogyan téli képeinél a bruegheli hó, itt sem zavar a remekmű pél­dakép visszhangja, hiszen az avar, a keresztek s a hantok magánya ezeken is a honi sírkertek meghitt békéjét su­gallják.

   Tűnődöm, miként lehet­séges az, hogy ebben a pik­túrában az ellentétek - tél és dél, ősz és tavasz, temető és életűnneplés - olyannyira egy tőről fakasztják gazdag termésüket? Mi az oka, hogy a művek áradó, boldog énekét nagyon halkan és tá­volról bár, de aláfesti valami mélyebb tónusú dallam, a névtelen szomorúságé. . .

   Válasz helyett elém tolult egy engem mostanság kísér­tő emlékkép, az, amint a régi vurstliban egy majomem­bert a mancsánál fogva ve­zetett a kikiáltó, és ezt ordí­tozta: "Ne tessék félni tőle, ő fél! Ő fél!" S nekem az jutott eszembe: mi az, hogy ő fél!?! Én félek! Hát min­den ember, aki érez és gon­dolkodik: fél! Fél legfőkép­pen attól a lappangó gondo­lattól, hogy olyan gyönyörű, gazdag az élet, és el fog múl­ni! Hiszen az emlékeinkkel is az a baj, hogy valamiképp mind fáj. Fájjon! Megéri. Az ember annyi szépet meg­élt már. S ha ez mind fájni fog - legyen. De ehhez szé­pen kellene élni - ami na­gyon nehéz -, úgy, ahogyan Tenk László fest. (Részletek az esztergomi kiállítás meg­nyitójából, 1989. VIlI.)
 
Supka Magdolna